Az októberi bejegyzésemben megmutattam nektek a Book A Sloth Club mintadobozát, amit sokan kíváncsian vártunk már. A szuper kezdeményezés sikeresnek bizonyult, azt azonban nem gondoltam volna a mintacsomag megismerésekor, hogy lesz lehetőségem belekukkantania novemberi dobozba is. Köszönöm az újabb lehetőséget a BASC csapatának!

Bevallom, kicsit féltem a témától, mert az álom és varázslat egy olyan témakör, amivel lehet nagyon jól választani, és nagyon rosszul is. Éppen ezért nem is gondolkodtam azon, hogy vajon mit fog tartalmazni a csomag, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a BASC facebook oldalán megjelenő kis spoilert, a dobozok kiküldése után pedig kerültem azokat a bejegyzéseket, ahol sorstársaim nem bírtak várni az örömködéssel.

Végül többnyire spoilermentesen tekinthettem meg az első igazi hazai book boxot. Annak kifejezetten örültem, hogy most egy plusz borítékos csomagolást is kapott a doboz, így a minta nem sérülhetett. A mostani design jobban tetszik, és a nyomdai kivitelezés is sokkal szebb már, ami egy hatalmas plusz pont. A dobozt kinyitva ismét selyempapír fogadott, ami számomra csalódás volt, töltőanyagnak jobban örültem volna, az izgalmasabbá tenné a dobozban való kutakodást. Persze nem bírtam magammal, és szemügyre vettem a levelet is. Az előzőnél sokkal szebb, jobban is illeszkedik a havi témához. Tovább leskelődve a Harry Potter témájú Funko Pop! kulcstartóra figyeltem fel. Az én csomagomban Albus Dumbledore rejtőzött. Karakterben nehéz lett volna mellényúlni, így ezzel a részével nincsen probléma, ráadásul jó ötlet, hiszen sokan szeretik ezeket a kulcstartókat. Nekem annyira nem jön be a stílus, de ez már egyéni probléma. A csomagból ismét nem maradt el a tea, most erdei gyümölcsös teával ízesíthetjük könyves hétköznapjainkat.

A témaválasztásba belekerült egy klasszikus mese, az Alice Csodaországban világa is, ehhez kapcsolódóan egy nagyon apró Alice medált, és egy mutatós képeslapot találtam a csomagban. Ezeken kívül természetesen szerepelt egy BASC matrica is, illetve a már korábban megmutatott lajháros könyvjelző (Pallagi Virág munkája), ami bár aranyos, de nem nyerte el tetszésemet, és a témához is inkább csak szimbolikusan kapcsolható.

A téma fő elemét Stephanie Garber Caraval című könyve jelentette, aminek különösen örültem, mert kíváncsi voltam erre a könyvre, de nem tudtam, mikor kerül a kezembe, azonban ezen már nem kell tovább törnöm a fejemet. A borítója az egyszerűsége miatt tetszik. Az pedig külön jó pont, hogy a fő témához illeszkedő, aláírással ellátott képeslapot, matricát, illetve könyvjelzőket is rejtett a doboz, és több helyen is felbukkant az úgynevezett szlogen: „Remember, it’s only a game…” / „Ne feledd, ez csakk egy játék…”/. A kedvencem a kis fém könyvjelző lett, szeretem az üveglencsés alkotásokat, a csomagolás is nagyon szép, így jár a pacsi Petusa kézműves boltjának!

A novemberi, azaz az első igazi BASC csomag sokkal összeszedettebb, mint a mintadoboz volt, de szerintem a tartalom lehetett volna kicsit változatosabb, kissé sok volt benne a papír alapú meglepi. Szakmai szemmel vizsgálva a nyomdai tartalmakat (könyvjelzők, képeslapok, matricák, levél), feltűnt pár furcsaság, de ezek már olyan dolgok, amiktől nem dől össze a világ.

A mintacsomagot tartalmilag kicsit jobbnak éreztem, gondolok itt arra, hogy változatosabbak voltak benne a meglepik, azonban a novemberi csomag téma szempontjából sokkal átgondoltabb, több kis elem is szorosan kapcsolódik a könyvhöz.

Az ehavi könyv nekem pozitív csalódás volt, és remélem, hogy a történet is elnyeri majd tetszésemet. A decemberi téma a téli romantika lesz, ami nem túlzottan nekem való. Viszont ha neked kedvező a decemberi téma, és kedvet kaptál a csomaghoz, ne felejtsd, holnap délelőtt 10-kor startol a rendelés a webshopban. Ha ez lesz a legelső csomagod, amit megrendelsz, bátran használd a következő kódot, hogy 10% kedvezménnyel juthass hozzá a decemberi dobozhoz: SSDFZ0P8C3XS

FÜLSZÖVEG:
„A ​17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról. Minden megváltozik, amikor Banyan megismerkedik egy rejtélyes nővel, aki különös tetoválást visel a testén – egy térképet, ami az utolsó élő fákhoz vezet. A fiú elindul a pusztuláson keresztül, ahonnan nem sokan térnek vissza. Akik megmenekülnek a kalózoktól és fosztogatóktól, azokra ott várnak a sáskák… akik most már emberhúson élnek. De nem Banyan az egyedüli, aki a fákat keresi, az idő pedig egyre fogy. A bizonytalanságok közepette a fiú kénytelen szövetségre lépni Alphával, a vonzó, de veszélyes kalózzal, akinek szintén megvannak a saját tervei. Miközben pedig a talán csupán a legendákban létező ígéret földje felé tartanak, Banyan megdöbbentő dolgokat tud meg a családjáról, a múltjáról és arról, mire képesek az emberek, hogy visszahozzák a fákat.”

EREDETI CÍM: -Rootless
SOROZAT: Gyökértelen 1.
KIADÓ: Főnix Könyvműhely
OLDALSZÁM: 288
KIADÁS ÉVE: 2013
MŰFAJ: disztópia, regény
FORDÍTÓ: Sámi László

KÖNYVKRITIKA:

Teljesen véletlenül került hozzám Chris Howard Gyökértelen című könyve. Igaz, szívesen olvastam volna, de most nem számítottam rá, hogy találkozunk, azonban a Főnix Könyvműhely meglepett vele, amiért nagyon hálás vagyok, mert nagyon szerettem ezt a könyvet!

A disztópia egy olyan műfaj, amivel eddig még nem tudtam teljesen közös nevezőre jutni, nem tudom, nekem való-e vagy sem, szeretem-e vagy sem. Az eddigi műfajhoz kötődő tapasztalataim nagyon szélsőségesek voltak. Suzanne Collins Éhezők viadala című sorozatát hamar bedaráltam, mégis maradtak kétségeim, Dan Wellstől a Részben embert igencsak nyögvenyelősen olvastam, hiába imádom a szerzőt, míg Julianna Baggott Tiszták című könyvét annyira megszerettem, hogy többször is elolvastam már. Nagyon tanakodtam a műfajt illetően, hogy szeressem-e vagy ne, erre jött Chris Howard és a Gyökértelen, ami pozitív irányba billentette a mérleget. Ez persze azért is lehet úgy, mert ugyanannyira megszerettem, mint a Tisztákat, sőt némi hasonlóságot is véltem felfedezni a kettő között.

A Tiszták című könyvben Pressia különös kalandját követhettem végig, a Gyökértelenben pedig Banyant, a faépítőt kísértem hosszú útra. Hogy mi a közös bennük? Egy szinte elpusztult világban élnek, ahol van remény a jobb életre, de ahhoz egy nehéz utat kell bejárniuk, az út végén pedig nagy meglepetés várja őket. Mindketten sokat veszítettek. Talán ezért is viseltem szívemen Banyan sorsát, amint egy kicsit jobban megismertem.

Banyan egy fiatal faépítő mester, aki – mondjuk ki – szemétből épít fákat egy olyan világban, melyben az embereken kívül csak a GenTech által termelt kukorica, és a sáskák maradtak életben. El tudsz képzelni egy olyan világot, amiben nincsenek növények, sem állatok, minden kihalt, egyetlen élelem a génmódosított pattogatott kukorica, amely minden tápanyagot tartalmaz, és emberevő sáskák vannak? El tudsz képzelni egy olyan világot, ahol a könyv nagy érték, mert már nem tudnak belőle többet előállítani, és az olvasás lehetősége kiváltság?

Nem szeretnéd megélni, ugye?

Biztos vagyok benne, hogy ha előtted lenne a jobb élet reménye, gondolkodás nélkül nekiindulnál, pedig itt még akkor is nagy veszély leselkedik rád, ha kellőképpen felkészülsz. Banyan éppen Mr. Frostnak dolgozik, amikor különös eseményeknek lesz szemtanúja. Mr. Frost elutazik feleségével, Hinával és lányával, Zee-vel, azonban valakit maguk mögött hagytak. Banyan útnak indul Crow és Mr. Frost fia, Sal társaságában, hogy felkeresse az ígéret földjét, ahova oly sokan vágytak már. Küldetésként tekint az ígéret földjének megtalálására, ahol talán igazi fák is vannak, ezen felül hajtja a tudat, hogy édesapját is megtalálhatja, akit egy évvel azelőtt elraboltak. Nem sokkal ezután egy kalózbanda keresztezi útját, és elsőre nem úgy tűnik, hogy nyert ügye van, mégis hamar lenyugodhatunk, mert bár hihetetlenül hangzik, de Banyan jó kezekben van. A kalózok, közülük is leginkább Alpha segítségével hamarosan közelebb jut céljához, azonban olyan tényekkel kell szembesülnie, amelyekre nem volt felkészülve. Vannak helyzetek, amelyeket kortól függetlenül nehezen tudunk kezelni, Banyan esete azonban a szokásosnál nehezebb. Megtudja a szörnyű titkot a szüleiről, útja során több barátját is elveszíti, de nem adhatja fel.

Ez nem csak egy történet egy faépítő fiúról, és nem csak egy disztópia a sok közül. Chris Howard zseniálisan felépített egy szinte lepusztult világot, megtöltötte élettel az élettelent. Szerethető szereplőket, vagány, szókimondó hősöket teremtett, és olyan érzéseket vegyített könyvében, amiket nehéz lenne figyelmen kívül hagyni. Nagyon nehezen tudtam letenni a könyvet, nem csak a története miatt. Van egy fontos tanulsága is: a földi élet ajándék, és addig kell megóvnunk, amíg van rá lehetőség, mert ha egyszer elpusztítjuk az élővilágot, nem fogjuk tudni helyreállítani az okozott kárt.

Vajon Banyan megtalálja édesapját? A GenTechnek mi köze van a furcsa események sorozatához? És hová lett Zee és Mr. Frost? Ezekre a kérdésekre biztosan megkapod a választ!

Azonban van egy kérdés, amire én talán nem kapom meg a válaszomat: Kezemben tarthatom valaha a folytatást?

Csalódottsággal vegyes örömöt éreztem, amikor a Vége helyett azt láttam, hogy Vége az első könyvnek. Köszönöm a Főnix Könyvműhelynek, hogy bevezetett Banyan különleges történetébe! Kíváncsian várom a folytatás!

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ:. Nagyon szép munka, visszaadja a könyv hangulatát. Már csak ránézni is jóleső érzés. 5 pont

TÖRTÉNET: Beszippantott, egyszer a mélybe dobott, majd magasra repített, ezek után jól megcsavart, és magamra hagyott a folytatásra várva úgy, hogy nem engedett el. 5 pont

KARAKTEREK:. Szimpatikus szereplőket kaptunk egy izgalmas történethez. 5 pont

FÜLSZÖVEG:

„A Jin és Jang pontosan azt az érzést idézi fel az olvasóban, amit egy jó japán rajzfilm nézése közben érezhetünk. Ugyanazt a boldog szomorúságot hagyja az olvasóban, mint mondjuk a Nauszika című rajzfilm nézőjében: az elveszett harmónia, az aranykor iránti sóvárgást, a tudatot, hogy érdemes ezt a harmóniát keresnünk, és a félelmet, hogy talán nem vagyunk méltók a megtalálására.”

Mészöly Ágnes: Szavakkal festett képregény (Mondo Magazin)

KIADÓ: Főnix Könyvműhely
OLDALSZÁM: 80
KIADÁS ÉVE: 2016
MŰFAJ: fantasy, verses regény
ILLUSZTRÁLTA: Bocsi Eszter

KÖNYVKRITIKA:
Ha meglátom egy borítón Acsai Roland nevét, akkor tudom, hogy nem fogok csalódni, mert neve garancia a minőségre és a kellemes olvasmányélményre, terjedelemtől függetlenül. A Jin és Jang esetében is először arra tudtam gondolni, hogy szívesen olvastam volna még, mert ez a 80 oldal pillanatok alatt elrepült – vagy ha a témához illően szeretnék fogalmazni, elúszott. Témáját tekintve egy érettebb közönséget megcélzó verses történetet kapunk, amely az összetartozásról szól.

Főszerepben két ebihal, egy lány és egy fiú áll, alakjukkal pedig egy rövid, de csodálatos mesét kapunk. A lány ebihalai elvesztek, és a fiú társaságában a keresésükre indulnak – ez adja meg a történet fő vonalát. Fontos, hogy felfigyeljünk valamire: nem véletlenül vannak ketten. Az egészhez is két fél kell, egy Jin és egy Jang, a kettő nem él egymás nélkül.

Miután a lány rádöbben, hogy van egy társa, több apró csoda is történik. Ezekhez a csodákhoz ketten kellenek. Felbukkannak távol-keleti elemek, gondolatok, melyeknek köszönhetően könnyebben át tudjuk élni a mű hangulatát. A fiú és a lány álomszerű útja során olyan emlékekkel is találkozik, amelyet nem ők maguk éltek meg. Ez is bizonyítja a lelkek közötti erős köteléket.

Ez a kedvenc emlékem.

Pedig nem is az enyém, valaki más élte át.

A rövid, ám annál tartalmasabb történet befejezése is nagyon szép, szimbolikusan jeleníti meg az összetartozást. Ismét elcsodálkoztam azon, hogyan tud valaki ilyen szépen bánni a szavakkal. Egyszerűnek tűnhet a szavakat egymás mögé rakosgatni, de azoknak sem lenne értelme a közöttük lévő kapcsolat, az azokat megtöltő jelentés és érzések nélkül.

A mai világban hiánypótló egy ilyen kis történet. Fontos dologra tanít: Ha mi vagyunk a Jin, megtaláljuk a Jangot, bármekkora utat kell megtennünk érte, vagy éppen vele, mert két fél összetartozik. Mindannyiunknak van egy Jinje vagy éppen egy Jangja, és mindannyiunkban ott rejlik az a csoda, ami segít megtalálni.

A vers formában megírt történetet bátran ajánlom azoknak, akiket foglalkoztat az összetartozás, szívesen olvasna egy olyan fantasyt, amiben a távol-keleti kultúra elemei fontos szerepet kapnak, és persze bárkinek, aki csak ki szeretne kapcsolódni egy remek olvasmány társaságában! Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az apró csodának! A kötetet köszönöm a Kildarának és a Főnix Könyvműhelynek!

 ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: A borítónak köszönhetően fedeztem fel a könyvet, szerelem volt első látásra. 5 pont

TÖRTÉNET: Rövid, mondanivalója mégis nagyon szép. 5 pont

KARAKTEREK: Nincsenek túlságosan körülírva, csak amennyit a történet megkíván. Pont ettől éreztem őket közel magamhoz. 5 pont

ILLUSZTRÁCIÓK: Nagyon jól megragadnak egy-egy fontos pillanatot, és illenek a hangulathoz. 5 pont

A könyvek már önmagukban érdekesek, legyen szó a történetükről, a keletkezésük körülményeiről, vagy éppen a borítójukról. Fontos, hogy a történet szép öltözetben legyen tálalva, hiszen ez az, amit elsőre megismerünk a könyvből. Egy feltörekvő borítótervezővel, Pongrácz Edittel beszélgettünk arról, ő hogyan csöppent bele a könyvborítók világába. Munkáját eddig Tomcsik Nóra – A változások kora sorozatának kötetein, illetve Veda Sylver – Törékeny boldogság című könyvén láthattuk. 

FÜLSZÖVEG:
„Lucy biztos benne, hogy farkasok élnek a házuk falában, és ahogy mindenki mondja: ha a farkasok egyszer kijönnek a falból, akkor vége. A családja azonban nem hisz neki… amíg egy nap a farkasok tényleg ki nem jönnek a falból.

De itt még nincs vége. Sőt, Lucy harca a farkasokkal csak most kezdődik. Egy kellemesen ijesztő, furcsa és féktelen történet felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, Dave McKean különleges rajzaival.”

EREDETI CÍM: THE WOLVES IN THE WALLS
KIADÓ: AGAVE
OLDALSZÁM: 56
KIADÁS ÉVE: 2011
MŰFAJ: GYERMEKKÖNYV, IFJÚSÁGI
FORDÍTÓ: PÉK ZOLTÁN
ILLUSZTRÁLTA: DAVE MCKEAN

KÖNYVKRITIKA:

Neil Gaiman sokunk kedvence, sokan imádjuk könyveit, ennek ellenére előfordul, hogy meglepetést okoz egy története, nem pont pozitív értelemben. A Farkasok a falban című rövid kis „meséje” eléggé megosztja az olvasókat, és mit ne mondjak, nekem is egy elég furcsa találkozás volt.

Imádom Neil Gaimant, szeretem, ahogyan ír, van egy különleges fantáziavilága, amelyből különböző kisebb világok, történetek szakadnak ki remek megfogalmazásban. Ezek a kis világok, történetek mindig magukkal ragadnak, ráadásul a szerző szülinapját se fogom elfelejteni, mert mindkettőnknek ugyanazon a napon van – aminek kifejezetten örülök. Mégis vannak olyan pillanatok, amiket megbánok, amiért „vele” töltöttem. A Farkasok a falban egy régóta vágyott olvasmány volt számomra, és sajnos nagyot csalódtam, mert teljesen mást vártam.

Adott egy rövid történet, rengeteg rajzzal, sőt! Gyakorlatilag van egy könyv, tele Dave McKean rajzaival, és van benne egy picike Neil Gaiman neve alatt futó sztori, és ez össze van rakva egy képes mesekönyvvé, amit annyira azért nem ajánlanék gyerekeknek. A borítóval nincsen semmi bajom, sőt, a rajzokkal sem, kicsit groteszk, vegyes technikával, elég művészi, és illik is a történethez, ami szintén nem lenne rossz. A képek és szöveg elrendezése tetszik, emlékeztet egy órai feladatra, amikor egy lapozós mesekönyvet kellett megszerkesztenem pár mondatból és pár képből. A kreativitást nagyon jól fejleszti, ahogyan a betűkkel és fontokkal való játék is, ezt a részét kifejezetten szerettem a könyvnek. Mégis van benne valami, ami miatt nem tudtam megszeretni. Kevés volt, pár perc alatt bedaráltam, egyik barátnőmmel gyorsan meg is beszéltük:

Ő: És, legalább finom volt?

Én: Volt benne lekvár, de lehetett volna jobb is.

Ráadásul, nem éreztem eléggé összeszedettnek. Nem sikerült megértenem teljesen a lényeget. Gyerekként biztos ijesztőnek tűnt volna nekem, hiába sugallja a könyv mérete és formája is, hogy gyerekeknek való, de most felnőtt fejjel elég gyengusnak érzem ahhoz, hogy én ettől egy picit is megijedjek, gyerekeknek pedig nem ajánlanám esti mesének. Vártam egy kis borzongást, de ezt sajnos nem kaptam meg. Az persze pozitívum, hogy két oldalról ismerjük meg a történetet, mert a farkasok oldalát is látjuk. Még a karakterek is tetszettek, mert bár nem ismerjük meg őket, az a pár dolog, ami hozzájuk köthető, mégis elárul róluk egy keveset. Ezek azonban nem elegek egy jó történethez.

Az alaptörténet jó lenne, ha egy kicsit bővebben ki lett volna fejtve, vagy esetleg képregényesre lett volna átformálva. Egy kicsit így is hajaz a képregények világára, de még ahhoz is kissé hiányos. A stílus sem olyan, mintha Neil Gaiman írta volna, persze lehet azzal védeni, hogy próbált gyerekszinten előadni egy gyerekmesét, de ez most nagyon nem jött be. Ettől függetlenül töretlenül maradok Neil Gaiman rajongó… na jó, egy icipici töréssel, de kibírom. Mert nem olyan szörnyen rossz ez, csak hát nem az igazi.

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Kissé groteszk, érződik rajta, hogy egy ijesztőbb gyerekmeséhez készült. 4 pont
TÖRTÉNET: Kidolgozatlan, rövid, és nem olyan Neil Gaiman stílusú. 2 pont
KARAKTEREK: Nem kaptunk egy hosszú jellemzést róluk, de ellensúlyozza ezt az a pár apróság, ami hozzájuk köthető. 3 pont
ILLUSZTRÁCIÓK: Dave McKean illusztrációi erősítik a legjobban ezt a rövidke mesét, vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy az egyetlen igazán jól sikerült eleme. 5 pont

FÜLSZÖVEG:
„Psszt! Te ott! Igen, te! Gyere velem! Na, gyere! Ne félj, nem kell lejárni a lábad, nincs messze innen. Csak bebújunk ezen a rozoga kapun, átvágunk azon a néma tisztáson (vigyázz a csalánnal középtájt), megkerüljük azt az árkot, meg azt az aprócska zavaros tavat, bebújunk a susogó, görnyedt fák közé, és már ott is vagyunk. Hogy pontosan hol? Hogy hol az az ott? Nem tudom. De tényleg. Fogalmam sincs. Nem is érdekes. Csak húzd össze a kabátod, fogd meg a kezem, és kövess…”

KIADÓ: UNDERGROUND (MAGÁNKIADÁS)
OLDALSZÁM: 208
KIADÁS ÉVE: 2016
MŰFAJ: DARK FANTASY, NOVELLA

KÖNYVKRITIKA:

Aki ismer, tudja, hogy szeretek magyar szerzőktől olvasni, főleg kevésbé ismertektől, mert ilyenkor adott a lehetőség, hogy ha tehetséges az illető, az elsők között mutassam be a könyvmolyoknak. Így talán nem is meglepő, hogy eljutott hozzám Lauer Gábor első könyve, az Út sehová – Hét kis döfés. Aki még jobban ismer, tudja, hogy Lauer Gábor nevével nem most találkoztam először, ugyanis amikor a Tirpunk nevű punk csapatban zúzott, Tim néven ismerhettük meg. Egykori zenei rajongásomat félretéve úgy döntöttem, elérkezett az idő arra, hogy megtudjam, Tim milyen meglepetést tartogat íróként.

Megfogadtam, hogy nagyon kritikus leszek, és szívtelen, nem fogok figyelembe venni semmilyen korábbi ismeretet. Itt már a nyomdai kivitelezésre is gondoltam, mert sajnos találkoztam már olyan Undergroundos könyvvel, aminek minden lapján rajta maradt a vágójel, és még a bígelés is el volt rontva, ami nyomdász szemmel nagy szívfájdalom, ráadásul a megszerkesztése is siralmas volt, ezzel kiadványszerkesztő énemet kergették majdnem a sírba. Emiatt kicsit félve rendeltem meg a könyvet, de amikor végre fizikai formában a kezemben tudhattam, akkora kő esett le a szívemről, hogy a megye másik végében is hallhatták.

Nem is bírtam sokáig visszafogni magam, az első adandó alkalommal a könyvre vetettem magam. A borító megvizsgálása után meglestem a tartalomjegyzéket, akkor még nem értettem, hogy ha az alcím Hét kis döfés, miért van nyolc cím, ez persze olvasás közben tisztázódott. A kötet összesen hat novellát és egy kisregényt tartalmaz, így bőven kijutott a borzongásból. Ebben a 208 oldalban találkozunk félelmekkel, függőséggel, és emberi kegyetlenséggel is, és mindegyikben van valami közös: annyira emberieknek tűnnek, mert tudjuk, hogy szinte minden nap találkozunk ilyen esetekkel.

Bemelegítésnek a rövidke Fogász című novellát ismertem meg, amely egy kislány, Lara félelmét mutatja be. Azért ismerjük be, kisgyerekként nem igazán szerettük a fogorvost, és nekünk is lehettek hasonló rémképeink, mint Larának. Bátran ki merem jelenteni, nincs ebben semmi túlzás, gyerekként tényleg hasonlóan láthatjuk a dolgokat. Az ezt követő Fullánk sem egy nyugtató esti mese, mi magunk is együtt félünk Marsha mellett a csendtől, és persze attól, ami megbújik mögötte. Szintén érdekes történet A kémény, amelyben a vidéki íz mellett felmerül egy rejtély is, és a maga kis misztikumával felébreszti az olvasót, ha ez eddig elmaradt volna. Ehhez kapcsolódik az Epilógus, amit tekinthetnénk akár lezárásnak is, az utolsó bekezdéssel mégis egy függővéget kapunk.

A novellák felén már túl vagyunk, amikor ezeket egy kisregény követi Brightlight címmel. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, mit rejthet ez a cím, és bár hamar kibontakozni látszott a történet, mégis sikerült nem egyszer meglepni. Először megismertem Jefferson Hyman Aloxinnal telített életét, és amikor már kezdtem azt hinni, hogy csak az ő függősége lesz a fő mozgatórugó, jobban betekintést nyertem Jason Borlow hétköznapjaiba. Innentől kezdve már két fontosabb szereplő szellemi pusztulását és gyötrődését követtem végig.

Ha eddig nem borzongtunk volna eleget, a Fagyasztó biztosan megteszi a hatását. Amilyen rövid, annál velősebb, és hidegrázósabb. A végén lévő kis újságcikk pedig a csattanó, megadja a történtekre a magyarázatot. Az ezt követő 04.08 sem egy könnyed olvasmány, szerintem ember még nem rettegett úgy dátumtól, mint történetünk szereplője, George Kingson. Ha találsz egy dátumot, ami vélhetően a halálod napját jósolja meg, te is elkezdesz parázni, nem? Főleg, ha nincsen senkid a macskádon kívül. Ahogyan közeledik a „nagy nap”, George egyre jobban becsavarodik, még Butsy, a bundás kedvenc sem marad ki belőle. A történet zárásával elgondolkodunk, hogy érdemes-e ennyire félni egy dátumtól, bár ha az elme elkezd megbomlani, akkor már teljesen mindegy. Itt is kapunk egy olyan zárást, ami belefér a függővégek közé, és szabad utat enged annak, hogy a továbbiakat már mi magunk képzeljük el.

A zárónovella, amely Az ülés címet viseli, inkább elszomorító, mint hátborzongató. Buszon ülve követhetjük végig, hogyan múlnak el számunkra fontos dolgok, hogyan zúznak porrá valamit, ami az életünk része volt. Maradnak az emlékek, amiket életünk végéig magunkkal viszünk. Ezeket nem veheti el tőlünk senki, nem szólhat bele a hangosbemondó, mert az a miénk. Ez a rövidke novella egy hangulatos zárást ad a kötetnek, egy kicsit lecsendesíti a korábbi történetektől bennünk tomboló „démonokat” és idegen, szokatlan hangokat. És rájövünk, hogy megérkeztünk oda, ahová utunk vezetett… sehová.

Legtöbb esetben nem szoktam örülni annak, ha egy könyvben túl sűrű a szöveg és/vagy aprók a betűk, de az Út sehová ebben erős kivételt képez, mert ezzel is sikerült nyomasztóbbá varázsolni a hangulatot.

Egy remek kötetet olvastam, amiért hálával tartozok Lauer Gábor szüleinek, mert ha ők nincsenek, nincsen a fiuk sem, akinek elméje megszüli ezeket a történeteket. Meg persze köszönöm Gábornak is, hogy nem tartotta ezeket magában, hanem bátran az olvasók elé tette, mert ha ezek nem látnak napvilágot, én most szegényebb lennék valamivel. Biztos vagyok benne, hogy ez a kötet nem az egyszer olvasós kategóriába kerül nálam. Ebből kérek még, ha nem gond!

Ha kedvet kaptál a könyvhöz, és még moly.hu-n is fent vagy, neked való a könyvvel kapcsolatos kihívásom!

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Egyszerű, mégis gondolkodóba ejt. Illik a címhez, egyik sem árul el túl sokat a tartalomról, hagyja, hogy az olvasó képzelete is elinduljon ezen az úton. 5 pont

TÖRTÉNET: Mindegyik novellában volt valami, amire azt mondtam, hogy „Hű, ezt eddig hol tartogatta?” Nem egyszer meglepődtem, volt, hogy még a hideg is kirázott, annyira betegnek tűnt néha az, amit éppen olvasok. Remek munka! 5 pont

KARAKTEREK: Ismét csak azt tudom kérdezni, hogy eddig ezek a karakterek hol bujkáltak? Egy-egy jobban megismert szereplőnél érezhető, hogy sajnos nagyon emberiek – gondolok itt a függőségekre, és bizonyos szereplők kegyetlenségére. Nincs mit tagadni, ilyen emberek is járnak közöttünk, pont ettől hátborzongató érzés olvasni róluk. 5 pont

Életem eddigi legfurcsább book tagjére hívtak ki, aminek én rendkívül örülök. Ugyanis nagyon kevés ilyen jellegű könyves bejegyzés van, ami számomra igazán különleges lenne, de ezt kissé beteg lelkemmel tudom indokolni. A book tag elkövetője Solymár András volt, akitől bevallom, nem is vártam mást. Na de elég a rizsából, vágjunk bele!

FIGYELEM!

Felhívom kedves olvasóim figyelmét, hogy a lenti sorok a nyugalom megzavarására alkalmas leírásokat tartalmaznak, a cikk olvasása csak saját felelősségre javasolt!

1. Melyik volt a legfelkavaróbb könyv, amit olvastál?

Erre kicsit nehéz válaszolni, mert több könyvben is voltak olyan momentumok, amiket inkább átlapoztam volna. Azonban mégis van egy könyv, amiben ezeket nem lehet csak úgy átlapozni, mert minden oldala gyomorforgató. Ez pedig Gabrielle Wittkopp A nekrofil című írása. Nem voltam rosszul tőle, de tény, hogy a leírtakat nem szeretném a valóságban hallani.

2. Melyik könyvben találkoztál olyan jelenettel, hogy olvasata után legszívesebben felkötötted volna magad?

Andrew Lane Ifjú Sherlock Holmes sorozatának Fekete Jég című részében. Nem tudtam napirendre térni afelett, hogyan lehet gyerekkönyv kategória az, amelyben a főhős uszítására a hajléktalan gyerekek (akik kicsit kannibál beütésűek is lettek a szememben) szedjék darabokra egy társukat? Az egész könyv minősíthetetlen számomra, ez a jelenet pedig mindent vitt. Rossz értelemben.

3. Melyik fantasy könyvnek találtad legbetegebbnek a világát?

Mark Lawrence – Tövisek hercege (és persze az egész Széthullott Birodalom trilógia). Ott minden beteg, nem csak a világ. Hullák mindenütt, egy elviselhetetlen taknyos seggfej uralkodóval. Tökéletesen lett megteremtve köré egy ocsmány világ.

4. Melyik általad ismert szereplő szenvedett a legtöbbet fizikailag és hogyan?

Hugh Glass A visszatérőben, melyet Michael Punke vetett papírra. Gyakorlatilag széttép egy medve, otthagynak meghalni fegyvertelenül, mégis megúszod, és félig meghalva négykézláb kúszva útnak indulsz. Folytassam? Gondoltam még a rabszolgaként senyvedő Kunta Kintére a Gyökerekből, akinek történetét egyik leszármazottja, Alex Haley dolgozta fel, de az az igazság, hogy bár mindkettejük története valós eseményeken alapul, szenvedésük más jellegű, hiába volt jelen életükben erősen a fizikai szenvedés, Glass esete talán mégis durvább.

5. Melyik általad ismert szereplőnek zúzták péppé az elméjét és hogyan?

Philip Tonkáét. A zenész karakterét Josh Malerman álmodta meg A végzet tébolyult kereke című könyvében. Nem elég, hogy a csóka fél év kóma után ébred fel, és Dél-Afrikába küldik felderíteni egy rejtélyes hangot, de tele is tömik drogokkal, kísérleteznek rajta, hallucinál, ráadásul körbehazudják szerencsétlent, és teljesen megkattan.

6. Melyik könyvet ajánlanád az ellenségednek pszichológiai hadviselési manőverként?

Alan Houel – Christian Godefroy: Hogyan bánjunk nehéz emberekkel? Nos, azt hiszem, ezen nincs mit cifrázni. Kissé eltér a többi említett könyvről, mert pszichológiai témájú, címe mégis kicsit csalóka, mert nem csak azt tanítja meg, hogyan lehet kezelni ezeket az embereket, esetenként már túl erősek a tanácsok, abban is elkalauzolnak, hogyan tiporhatjuk le ezeket a „nehéz embereket” a sárga földig. Részben hasznos, részben alattomos kis könyvecske.

7. Melyik az a szereplő, akivel mintsem hogy találkozzál, inkább egy kiéhezett tengerimalacokkal teli verembe vetnéd magad?

Van egy könyv, amit nem is olyan régen olvastam, de megszerettem. Ez Chris Howardtól a Gyökértelen. Szerintem egy remek sztori, nekem lett kitalálva, de van benne egy rohadék, ez pedig Frost. Nem tudok róla másképp vélekedni. Az lett volna a legjobb, ha az elején megdöglik. Az még az olvasókat is eladta volna azért, hogy eljusson az Ígéret földjére, hiába volt befejezett a történet, ő akkor is megoldotta volna, akkora köcsög!

Köszönöm szépen Andrásnak, hogy gondolt rám, amikor kipattant a fejéből ez a nem mindennapi book tag. Végre egy olyan móka, amiben szívesen részt veszek, és kiszakítja a molyokat a vattacukorfelhők, cukisággombócok, és szerelemlepkék világából.

Megjelölt kihívottaim nincsenek, de aki jót akar magának, és nem szeretné kivívni András haragját, ezzel magára haragítva a kiéhezett tengerimalacokat és a repülőmókusokat, jobban teszi, ha kitölti... öööö akarom mondani, bárki nyugodtan kitöltheti! 

FÜLSZÖVEG:
„Szex, szerelem, Tinder.
Erről a hármasról szól ez a könyv. Semmi fikció, csakis megtörtént, igaz sztorik, valódi emberektől. A Jobbra húzott történetek olyan kalandokról és szerelmekről számol be, amelyek a Tinder nélkül talán sosem történtek volna meg. Halál gáz vagy épp mesébe illő randik, egyéjszakás kalandok, katasztrófával záruló próbálkozások, több éve tartó szerelmek, szexi részletek, nagy viharok, eljegyzés, házasság. Ezekkel mind-mind találkozhatsz a könyvben!
Akkor igazán izgalmasak a sztorik, ha azokat mindkét fél szemszögéből megismerheted. Épp ezért a ma is virágzó kapcsolatokat pontosan így mutatja be az író, hogy minél több titokról lebbenhessen le a fátyol.

Kipróbáltad már a Tindert? Akkor számodra kihagyhatatlan ez a könyv!
Még csak szemezel ezzel a randiappal? Ha belekezdesz a történetekbe, égető vágyat fogsz érezni, hogy azonnal letöltsd.”

ALCÍM: Szex, szerelem, Tinder

KIADÓ: Magánkiadás (TAD)

OLDALSZÁM: 248

KIADÁS ÉVE: 2017

MŰFAJ: riportkönyv

KÖNYVKRITIKA:

Ma már talán nem kell messzire mennünk, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi is az a Tinder? Szinte mindenki – aki jobban otthon van az online világban – tudja, hogy egy társkereső alkalmazás. Ahogyan a többi társkereső oldal vagy alkalmazás, úgy a Tinder sem érdekelt soha, és sosem fordult meg a fejemben, hogy virtuálisan ismerkedjek. Számomra teljesen elveszti azt a varázst, amikor személyesen sodor felém az élet egy érdekesnek tartott személyt.

Az már persze csak a pluszt adja a dolgokhoz, hogy nagyon nem szívlelem az egyéjszakás kalandokról szóló sztorikat, illetve a „megismerem, és pár órán belül túl vagyunk mindenen, majd dúl a love” jellegű találkozásokat, hallani nem bírok róluk, mert úgy érzem, akik ilyenekbe bonyolódnak, nem értékelik saját magukat eléggé, és olcsón odadobják testüket másoknak. Ez persze az én véleményem, sokak szerint ez teljesen elfogadott, mindenkinek joga van úgy élnie az életét, ahogyan jónak látja, és azzal is tisztában vagyok, hogy a mai rohanó világban gyakorlatilag lehetetlen hosszabb időt szánni az ismerkedésre. Ebben a témában sem vagyunk egyformák, és ez így van jól.

Meglehetősen eltérő elveket vallok a korombeliek többségéhez képest, de én ezt nem bánom, én így is jól érzem magam a bőrömben. Több ismerősöm is kiöntötte már nálam a lelkét társkeresés terén, de olyan is akadt, aki a különböző kalandjairól beszámolt, többnyire vegyes reakciókkal fogadtam azokat. Ezért is gondoltam jó ötletnek elolvasni Tóth Anikó Dóra könyvét, amit én már csak „A Tinder-könyv”-ként emlegetek. Annyira nem hozzám való téma, hogy pont ezért hiba lett volna kihagynom! Amikor megérkezett hozzám a könyv, kicsit nézegettem is, és tanakodtam, hogy én ezt biztosan akarom? De már nem volt helye mesének, fejest ugrottam a Tinder világába.

Ami elsőnek szemet szúrt, az a szöveg tömöttsége, gyakorlatilag töményen letették az olvasók elé az anyagot, tördelés nélkül, kevés margóval, ami számomra kicsit élvezhetetlenné tette az olvasást. Ezen túllendülve igyekeztem a tartalomra figyelni, szerencsémre a gördülékeny megfogalmazás ebben sokat segített. Már a könyv elején kaptunk is egy kis mankót a Tinder kapcsán, gyorsan megtanultuk, hogyan is működik, és a szótár segítségével a fontos kifejezéseket is megismerhettük. Ezután pedig sorra jöttek a különböző Tinderes történetek.

A könyv felépítése már eleinte is nagyon tudatosnak érződött, mert először az egyoldalú történeteket kaptuk meg, utána jöttek a páros történetek, amikor mindkét fél elmeséli, mit adott neki a Tinder, és hogyan bukkantak az alkalmazásra, majd egymásra. Az igazat megvallva több olyan történet is volt, aminél csak fogtam a fejem, és kérdeztem magamtól, hogy „Ilyen van?!” Mert ugye sok mindent addig nem hiszünk el, amíg nem velünk történik. Egy valami biztos: nem szívesen lennék a sok csalódott Tinderező helyében.

A könyvben sok különböző karaktert ismerhettünk meg névtelenül. Ezek az emberek bevállalták, hogy a nagyérdemű elé tárják életük történetét – legyen szó a legjobbról, vagy éppen a legcikibbről. Többször felröhögtem egy-egy durva pofára esésen, és persze megesett az is, hogy felszisszentem, amikor megpróbáltam egy-egy szereplő helyébe képzelni magam. Akadt olyan történet, amiben szinte nyilvánvaló volt, hogy a szereplő átváltott „szeretetkurva” üzemmódba, mert félt az egyedülléttől. Megértem, mert ma már ez az egyik legijesztőbb dolog (számomra is), és sokszor nehéz helyére billenteni a mérleget. Voltak esetek, amikor teljes mértékben megértettem, hogy valaki az online társkereséshez fordult, mert a nemi identitása, vagy éppen egy komoly betegség miatt rosszabb rajtszámról indult a versenyben. Persze többen voltak, akik inkább unaloműzésből nyomkodták a Tindert, vagy túl nagy elvárásokkal estek neki a keresésnek – ezeknek végül meglett a következménye, mindenki döntse el maga, hogy viccesnek tartja-e, vagy sem. Számomra az egyik legmeglepőbb figura a szereplők közül az a zenész srác volt, aki elmondása szerint már a Barba Negrában is fellépett, mégsem tud magának lányt találni. Miután felkapartam az államat, nem is kellett több, hosszas tanácskozásba kezdtem egy nagyon kedves zenész barátommal, aki már megfordult pár országban, és mindenhol tapadtak rá a csajok, de nem találtunk tökéletes magyarázatot a dologra. Ehhez persze hozzátartozik annyi háttérinfó, hogy mivel egy neves rockmagazinnál is csapkodom a klaviatúrát, már sok zenészhez volt szerencsém, de kifelé egyikükön sem azt láttam, hogy nem megy a csajozás. Ez egy történet a sok közül, de egyike azoknak, amelyek sok gondolatot indítottak el a fejemben. Az egyik legfontosabb pedig az (ahogyan a Revival is megénekelte), hogy Nem minden az, aminek látszik. Mindezt megfejelve a kifelé rocker, de családi körben mama pici fia srác sem volt piskóta, főleg, miután kiderült róla, hogy egy két lábon járó nemi betegség gyűjtő.

A záró történet, vagyis az írónő és párja Tinder sztorija tetszett a legjobban, talán azért, mert az ő történetük már nagyon régen elkezdődött, és a Tinder minimális szerepet játszott a „boldogan éltek, míg meg nem” valódi meséjükben. Fejezetükből érződött az, hogy tényleg megtalálták életük párját, és megvan közöttük az az összhang, amire olyan sokan vágynak. Azon kicsit meglepődtem, hogy az írónő az egykori Dying Wish-tag, Moldoványi János személyében találta meg a boldogságot, és ezt nem rossz értelemben gondolom. Csak tudjátok, sokakban az a tudat él, hogy egy zenész gyakorlatilag megfoghatatlan, elérhetetlen, pedig ez nagyon nem így van. A meglepetésemet leginkább az okozta, hogy egy olyan zenekar neve került említésre, ami számomra sem ismeretlen (mondjuk tőlem ezt el is várják). A történetük sokban hozzájárult ahhoz, hogy mosolyogva tegyem le a könyvet, és újra elkezdjek hinni a happy endben.

A könyv felépítésében tetszett, hogy szépen haladtunk előre, a kudarcba fulladt történetektől eljutunk addig, míg lesz egy történet, amiben hisznek az örök boldogságban. Ehhez viszont nem elég csak egyik sztoriról átugranunk a másikra, végig kell lépkedni az összesen, a páros történetekre pedig különösen érdemes figyelni, mert azokban megmutatkozik, melyik fél hogyan emlékszik a történtekre, mit tart fontosnak a másikban, és milyen jövőképet fest le, ha a közös életre gondol.

Bár a végére már egészen megkedveltem a könyvet, mégsem érzem úgy, hogy én most rá akadnám vetni magamat a Tinderre. Ettől függetlenül persze bátran ajánlom bárkinek a könyv elolvasását, mert témájában egy hiánypótló kötetet kaptak a magyar olvasók. Furcsa, de amíg a könyvet olvastam, azt vettem észre magamon, hogy szinte mindenkivel erről beszélek. A kollégáimmal, a legjobb barátaimmal, mert amennyire távolt állt tőlem a téma, annyira kíváncsi is voltam rá.

Örülök, hogy kívülállóként megismerhettem ezeket a történeteket, és köszönöm a lehetőséget a szerzőnek, valamint a Kildarának. A metál legyen veletek!

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: A tartalom fő elemét nagyon jól lekommunikálja, egyszerű, mégis lényegre törő, azonban a sárga szín nekem nagyon nem tetszett, kicsit rontotta az összképet. Tény, hogy feltűnő szín, így biztosan nem haladnék el mellette anélkül, hogy ránézzek. 3 pont

TÖRTÉNET: Lazán megírt, mesélős, sokszor tanulságos. Egy kicsit többet vártam az elmesélt történetektől, „nagyobb” csattanókat, de így is akadt benne bőven érdekes olvasnivaló. A zárása pedig kifejezetten kedves számomra. 4 pont

KARAKTEREK: A történetek szereplőit az élet írta, így adottak voltak. Úgy érzem, a könyv kellően visszaadta őket, így igazán emberi sztorikat kaptunk. 5 pont

Bizonyára hallottatok már a Book a Sloth nevű kezdeményezésről, hiszen mostanában elég sokan hintettünk el valamilyen utalást rá. Ha mégsem lenne ismerős a nevük, a céljuk talán már más országokból beszivároghatott a magyar olvasók világába is, és többünknek lehetett hőn áhított vágya az, hogy itthon is jelen legyen, ha nem is egy ugyanolyan, de legalább egy hasonló könyves csomag.

Mi is a Book A Sloth lényege?

Minden hónapban zsákbamacska-szerűen meglepni a könyvmolyokat egy könyvvel, ezek mellé pedig becsempésznek a csomagba hasznos, aranyos, vagy éppen finom – tehát ehető – apróságokat.

Már izgatottan vártam első csomagomat, mert nem tudtam, mi vár majd rám, és ez benne a legjobb! A csomagolással kapcsolatban kicsit vegyes érzéseim voltak. A dobozon feltüntetett logó jópofa ötlet, így ha rápillantunk, tudjuk, hogy ez bizony a nagybetűs csomag lesz. Bár kicsit pixeles a nyomat, de ez már mellékes, ráadásul ez csak a bemutató doboz, az első igazi doboz még ennél is menőbb lesz! A doboz lezárásán még lenne mit finomítani, a cellux nem védi meg a belső tartalmat az illetéktelenektől. De a morgáson túl jöjjön a jó oldala

Meglepetésben nem volt hiány, persze kaptam egy kis mankót a csomag tartalmát illetően, pontosabban egy listát arról, mi is van a dobozban. Amit elsőre megláttam a csomagban, az a vadcseresznye ízű gyümölcstea, ráadásul hazai termék, amiért ját a plusz pont! Telitalálat, hiszen itt az ősz, ilyenkor a legjobb a takaró alatt összekucorodva olvasni egy finom tea társaságában. Ha pedig úgy érezzük, kicsit elgémberedtek a végtagjaink, belevethetjük magunkat a fürdőbe, ugyanis nem maradhatott el az illatos fürdőbomba sem a csomagból! Egy Lush termékkel lehetetlen mellényúlni! Ráadásul a kádban is lehet olvasni, így teljesen jó választás volt. Ha már a teát és a fürdőbombát említettem, vétek lenne kihagyni a nasit, ugyanis a teához illő keksz is meglapult a dobozban, melyet a Tortaműveknek köszönhetünk.

Az apróságok után jönnek a nagyobb dolgok, kezdésnek pár képeslap a Penguin hozzájárulásával. A cukiságfaktort kimaxolja egy állatos képeslap, ezután kicsit komolyabbra véve a szót, Roald Dahlra emlékezve alkalomhoz illő képeslap is került a csomagba. Végül pedig, ami nálam nagyon betalált, az egy jobbulást kívánó képeslap, ugyanis amikor a csomagom megérkezett a mamámhoz, én náthától fűtve, és megégett tenyérrel battyogtam át fél Gödön hozzá. Hosszú sztori, a lényeg, hogy ebbe most beletrafáltak!

A lényeg még kimaradt, ugye? Dehogy maradt, azt szántam a végére! Egy olyan könyvet tartalmazott a csomag, ami nálam kívánságlistás volt, most már csak a bakancslistámon szerepel az elolvasása, ez pedig nem más, mint Lauren Fern Watt négylábú társának igaz története, amely az Egy kutya bakancslistája címen jelent meg. Ehhez még érkezett egy pici, de annál cukibb mágnesen könyvjelző – témához illően tappancsos –, és a szerzőtől egy kedves, kézzel írott levél.

Könyv, levél, és rengeteg apróság. Izgalmasan hangzik, ugye? Mindennek te is részese lehetsz, ha megrendeled a csomagot a Book a Sloth Club weboldalán, ráadásul a következő kódot megadva 10% kedvezményt is kapsz az első csomagodra: SSDFZ0P8C3XS

Az első Book a Sloth Club csomag október 13. és november 5. között vásárolható meg, melynek témája: Álom és varázslat. Siess, nehogy lemaradj, mert most csak 100 csomag lesz elérhető!

Én biztosan továbbadom a hírt, és nincs is nehéz dolgom, a csomagban rejtőzött még két matrica erre a célra! Köszönöm a lehetőséget a Book A Sloth Club csapatának, hogy az elsők között ismerhettem meg, milyen is itthon a könyves meglepetés doboz!

Szombaton a mágia és a fantasy megszállott hívei gyülekeztek a budapesti Bed Barban, ám csak nagy vonalakban tudhatták, mi vár rájuk. Jómagam is csak egy kicsivel voltam tájékozottabb, ugyanis előző este már a két műsorfelelőssel – Solymár Andrással és Holló-Vaskó Péterrel – megkezdtük a hangolódást, és ilyenkor persze szó esik pár fontos dologról.

Mit volt érdemes tudni a Kard és mágia: realizmus a fantasyben nevezetű összeröffenésről? Már maga a név is sokat elárult, volt itt pár kard, volt mágia, fantasy és perszer realizmus is. No meg jóféle italok is, ráadásul volt lehetőség menüt kérni, mely tartalmazott egy mágikus italt (ami meglehetősen tüzesre sikeredett), ezután pedig sörrel kísértük a beszélgetést. Nem sokkal délután három után csaptunk bele a banzájba, és kezdésnek meg is érkezett a mágikus ital, ami nem volt más, mint a cseh módra tálalt zöld abszint. Napi jó tanács: Ha azt mondják, hogy nyugodtan oltsd el tenyérrel, akkor ne hidd el, nem buli. Kicsit késel vele, és olyan szép kör alakú égés lesz a tenyereden, hogy utána már nem tudod letagadni a tényt, miszerint a buliban te vagy a máglyára szánt boszorkány.

(Igen, fáj.)

Miután megállapítottuk, hogy égnem kell, és a továbbiakban a jég lett a legjobb barátom, jött igazán csak a java! András és Peti belevetették magukat a témába, és amennyire lehetett, szét is boncolgatták a dolgokat. Szó esett arról, milyen alapvető hibák vannak a kardhasználat ábrázolásában mind könyvek, mind pedig filmek terén, illetve a történetekbe beleszőtt lények harctechnikáiban, és ezeket serényen demonstrálták is. Mindeközben persze érkeztek a finom sörök, először a Bakalár intenzívebb ízével hűthettük le magunkat, ezt pedig a kicsit lágyabb Klostermann követte. Nem maradhatott el a valóság és a fantázia közötti párhuzam sem, hiszen ahhoz, hogy például egy fantasyben megírt csatajelenet hitelesen legyen az olvasó elé tálalva, ahhoz nem árt egy kicsit tisztában lenni a tényekkel, mondhatnánk azt is, elkél némi tapasztalat.

Nagyjából félidőben tartottunk egy kisebb szünetet, ami jelen esetben azt jelentette, hogy a két műsorfelelős gyakorlókardokkal esett egymásnak, és bemutattak pár jellegzetes hibát. Akadtak alkalmi nézőink – gondolok itt a ház lakóira –, akiknek arcát nézve vegyes érzéseik voltak előadóink épelméjűségét illetően. Bezzeg, ha ott lettek volna már az elejétől fogva! Még ők is be akartak volna szállni a buliba. Lehet, hogy így is, csak nem merték bevallani. Ezután a kis bemutató után visszatértünk a beszélgetéshez.

A két műsorfelelős: Holló-Vaskó Péter és Solymár András (fotó: Takács László)

A második blokkban folytatódott a tartalmas, egyben hasznos eszmecsere, és a mágia témaköre is teret kapott. Bemutatásra került pár érdekes kép Grillot De Givry Boszorkányság című könyvéből, bár ez a része már kevesebb időt kapott. Érdekesség, hogy az eredeti tervek szerint két órán át hallgathattuk, illetve nézhettük volna a két harcos elmélkedését, ez azonban bő másfél órával hosszabbra sikeredett, és még így is biztosan lett volna miről beszélni, mert a téma szinte kimeríthetetlen.

Zárásként volt lehetőség egy kis erőpróbára. Aki lenyomta Andrást kardkitartásban, hazavihetett egy Oculust, melyet Peti ajánlott fel.

Ha esetleg egyesek abban kételkednének, hogy itt történt-e bármilyen mágikus dolog, nekik halkan megsúgom, hogy a beszélgetés alatt két tál jeget megolvasztottam!

Volt könyvjelző is, csak mondom. Annyira mágikus erővel bírnak, hogy miután kinyomtattam, napokig járt be a nyomdába a szerviz... 

Összességében egy nagyon tartalmas és izgalmas programnak lehettünk részesei, és nagyon remélem, hogy lesznek még hasonló események! Én nagyon jól éreztem magam, köszönöm az élményt!