Fülszöveg:
„A fényfellegi fűszálak, és a hegyoldalhoz húzó hullámok mind tanúként figyelték, amikor a nippek lemészárolták, és elűzték a korallokat. Arman és Lia szerelmét a népek közti háború vérrel, és félelemmel foltozta.

Hogyan bocsátasz meg egy olyan világban, ahol az árulás nagyobb bűn, mint a gyilkosság? Hogyan élhetsz másként, amikor néped megjelöl, és kötelességek hálójába zár?”

Kiadó: Colorcom
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 188
Műfaj: misztikus regény, romantikus

Értékelés:

Vannak könyvek, amelyeknek, még ha a borítója nem is, de a címe azonnal megfog. Pálinkás Erika könyve, a Megjelölve nem sokat árul el magáról. A borító egyszerű, a fülszöveg nagyon rövid, ami nagyon kicsi betekintés enged a tartalomba és kevés ahhoz, hogy elsőre döntsünk, el szeretnénk-e olvasni, vagy sem. Pont ezért szántam el magam a könyv olvasása mellett, mert meg szerettem volna ismerni, mit is rejt maga alatt a borító.

Amikor belekezdtem a könyvbe, nem tudtam, mibe ugrok fejest, de egy biztos volt; hogy nem a Tükörbarlangból indultam el. Az igazat megvallva nem tudom megmondani pontosan, hova érkeztem, hiszen ha azt mondom, hogy Fényfellegbe, az többeknek nem sokat mond.

Egy olyan világba csöppentem, amelyben két nép – a barbár szabályok szerint élő nippek, és a békés, élettisztelő korallok – között heves gyűlölet uralkodik, azonban egy nipp lány és egy korall fiú egymásba szeretnek. Ez a szál ad egy nagyon halvány Rómeó és Júlia ízt a történetnek, viszont itt Arman és Lia van a középpontban, ráadásul teljesen más korban járunk. A két fiatalt elszakítják egymástól, de a közöttük lévő erős kötelék örökre összetartja őket. A nippek előre megfontolt tervekkel szeretnék beházasítani Liát a korallok közé, melynek következményeként a korallok elveszítenttk élőhelyüket, népük jelentős részét, és Liára árulóként tekintettek. A fiatalok végül népükből valóval házasodtak, persze akaratukon kívül. Egyikük sem érzi jól magát a jelenlegi életében, sőt, Lia nem csak szellemileg, de fizikailag is szenved, olvasóként lényegében itt vesszük fel a fonalat.

Már a történet elején nyilvánvalóvá vált, hogy váltott szemszögből fogom megismerni a történéseket, és az, ahogyan a két főszereplő, Lia és Arman szemével láthattam, szinte azonnal megpecsételte a sorsomat. A könyv belopta magát a szívembe. A fiatalok mögött van egy boldogabb múlt, ami hirtelen, egyik pillanatról a másikra megszűnik, amikor a nippek lerohanva a korallokat - közülük sokakat megölve -, elfoglalják Fényfelleget. A fiatalok azonban sosem feledkeztek meg egymásról, és ez újra elindít bennük valamit, viszont a jelenben már történt pár komoly változás, ami megnehezíti életüket, és az egymásra találásukat. Arman és Lia komoly változást hoz mind a nippek, mind pedig a korallok életébe bátorságukkal, és küzdeni akarásukkal, ám a tragikus vég nem maradhat el. Szó szerinti értelemben nem kapunk „happy endet”, mégis egyfajta szabadságérzettel tölt el, amikor a történet végére érünk.

A könyv műfajában nagyon eltér megszokott világomtól, ennek ellenére fejezetről fejezetre folyamatosan fogva tartott, nem engedte, hogy letegyem. Az írónő stílusa magával ragadó, a szomorúan romantikus történetnek pedig minden apró mozzanata kellemes perceket okoz az olvasónak. Többször is azt hittem, hogy végre minden jóra fordul, de ilyenkor mindig csavarodtak egy kicsit a szálak, és egy újabb kihívással szembesültem, még ha csak olvasója is voltam mindezeknek. Minden pillanatban átéreztem Lia és Arman vívódását, kételyeiket, és velük együtt örültem a boldog pillanatoknak.

Amikor egy olyan könyvet olvasok, amiben valamilyen formában jelen van a romantika, nem győzöm hogyan kifejezni, mennyire megfog, vagy éppen mennyire nem. Kissé távol áll tőlem a romantikus műfaj, azonban olvasmányaim során igyekszem a komfortzónámon kívül eső kötetekkel megbirkózni. Pálinkás Erika pedig olyan finoman alkalmazta a romantikus szálakat, hogy engem ezzel egy szempillantás alatt megvett, fogalmazhatnék úgy is, hogy megpuhított. Úgy érzem, hogy áttört nálam egyfajta burkot, és végre érdeklődést mutatok a szerelmet is tartalmazó történetek iránt. (Aki ismer, tudja, hogy ez felér egy igazi csodával.)

Kicsit zavart olvasás közben, hogy sok volt a hasonló név (mint pl. Adelin – Alda – Adol, Lia – Leila, Zemir – Zalan – Zenon – Zedor), kicsit összezavart, és néha el kellett gondolkodnom, hogy akkor most ki kicsoda. Ez minimálisan rontott az olvasás élményén, de nem riaszt vissza attól, hogy máskor is kézbe vegyem a könyvet.

Karakterek tekintetében Liát egy ideig nem tudtam megkedvelni, talán azért, mert nem a leghálásabb szerep jutott neki. Népe felhasználta egy álnok terv részeként, amit bővebben Arman visszaemlékezéseiből ismerhetünk meg. Sokszor úgy tűnt, hogy az erős lány tehetetlen sorsával szemben, mégis talpra állt, és igazi hősnővé vált, ennek köszönhetően sikerült megkedvelnem. Eleinte még Arman is esetlennek bizonyult, majd belőle is előbújt az igazi hős, a vezér, ezzel valamennyire helyrebillent a mérleg.

A könyvet bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy különleges történetet olvasni, és nem ijed meg attól, ha egy kicsit át kell lépnie a komfortzónáján.

Borító: Kimeli a történet egy fontos elemét, a jelölést, részben emiatt keltette fel a könyv az érdeklődésemet. A testrész megjelenítéséért nem vagyok túlzottan oda, értem a célt, azonban egy kicsit elriaszt a tartalomtól. 3 pont

Történet: Pár apróbb negatívumot leszámítva nagyon megfogott a maga kegyetlenségével és szomorkás romantikájával. 5 pont

Karakterek: A nippek és a korallok jellemének megfelelő szereplőket kaptunk, persze akadt köztük kakukktojás is. 5 pont

Ha szeretnéd megismerni Lia és Arman történetét, itt tudod megrendelni a kötetet

Fülszöveg:
„Ahhoz, ​hogy az ember megértse az állatokat, először önmagát kell megértenie.” – Buddhista mondás

Laurel Braitman kutyája, Oliver súlyos szeparációs szorongásban szenvedett, és egy nap kiugrott az ablakon: „öngyilkosságot” követett el. Noha életben maradt, az állapota nem javult. Miközben gazdája segíteni próbált rajta, eltöprengett: lehetséges, hogy egy állat az emberhez hasonlóan meg tud őrülni? 

Laurel nekilátott összegyűjteni az „őrült állatokról” szóló történeteket. Rengeteget utazott, felkeresett több „problémás” állatot – tollait kitépkedő papagájt, kényszeresen köröző delfint, depressziós majmot –, beszélt gondozókkal, állatbefogadókkal, neurológusokkal, pszichológusokkal. Gyakran szívbe markoló történetei, miközben felelősségre intenek az állatok iránt, az ember és az állat pszichés világa közötti összefüggésekre próbálnak fényt deríteni. 

Az állatok, érvel a szerző, velünk egyenrangú „lakói” a természetnek, s miközben a viselkedésüket tanulmányozzuk, önmagunkat is jobban megértjük.

Laurel Braitman (1978) amerikai tudománytörténész. Írásait többek között a The Wall Strett Journal, a The Guardian és a Pop-Up Magazine közli. Könyvéről egy sikeres TED-előadásban is beszélt. A kaliforniai Sausalitóban, egy lakóhajón él.

„Az Állati őrültségek elbűvölő, szeretni való könyv. Árad belőle az állatok iránti együttérzés, és tele van elgondolkodtató történetekkel azokról az emberekről, akik segíteni próbálnak rajtuk.” – The New York Times

Eredeti cím: Animal Madness – How Anxious Dogs, Compulsive Parrots, and Elephants in Recovery Help Us

Kiadó: Park Könyvkiadó

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 346

Fordította: László Zsófia

Műfaj: pszichológia, viselkedéstan

Értékelés:

Laurel Braitman könyvének egy szomorú eset, Oliver nevű kutyájának öngyilkossága ad egy fontos alapot. A szeparációs szorongásban szenvedő kutya arra késztette gazdáját, hogy magyarázatot találjon az esetre. Ez rengeteg utánajárást igényelt, melynek eredményét Állati őrültségek című könyvében mutatja meg az olvasóknak. Mivel születésem óta állatok vesznek körül, és köztük több olyan is akadt, aki már különböző problémákkal került hozzám – mint például a vak, sebesült kísérleti albínópatkány, Csufi, és a kocsik közé kergetett, törött bordájú, fekete-fehér bundájú cicalány, Copy –, kötelességemnek éreztem, hogy én is elmerüljek az állatpszichológia rejtelmeiben.

Eleinte még nem fogott meg a könyv, kicsit szájbarágósnak, helyenként túlmagyarázottnak éreztem egy-egy leírást, mintha született pszichológusoknak, biológusoknak és kémikusoknak írták volna, azonban ezen a kezdeti nehézségen átlendülve sokkal gördülékenyebben lehetett haladni az információtengerben, a szájbarágás érzése megszűnt, és jóval kevesebb túlmagyarázott mondat bukkant fel, nagyobb szerepet kapott az érthetőség, ami egy mezei molynak sokkal kellemesebb élmény, még ha a téma szomorú is. A könyv öt fő fejezetre, ezek pedig számos alfejezetre vannak osztva, melyekben megismerhetjük több háziállat, állatkerti lakó, illetve fogságban élő, vagy kísérleteknek kitett állat történetét, kezelésüket, miközben mindig visszatérünk Oliver esetéhez, valamilyen összefüggést találva a különböző történetek között. Mindeközben persze találhatunk tünetegyezést házi kedvenceinkkel, vagy éppen embertársainkkal is.

Az már a legelején nyilvánvaló volt, hogy ez nem lesz egy szórakoztató olvasmány, azonban tele volt érdekességekkel, és tanulságokkal. Mi történik egy kanapékedvenc kutyával, akit levált a családban egy újszülött? Mit érez az a medve, aki rácsok között éli le életét? Mi zajlik a különböző kísérletek alá vetett állatok fejében? Miért nem élnek sokáig a fogságban tartott delfinek? Miért vadul meg a gorilla, ha hirtelen változás történik az életében? A versenylovaknak miért kell egy állandó társ, akivel osztozhatnak a karámon? Miért nem tarthatunk egy patkányt társ nélkül? Egyes állatok miért ártanak szándékosan maguknak, miért tépkedik kényszeresen a szőrüket vagy a tollazatukat? És miért fontos egy elefántnak, hogy ugyanaz az ember legyen a gondozója?

Többek között ezekre a kérdésekre is megkapjuk a választ, meglehetősen olvasmányos formában. Többször érdeklődve olvastam, hogyan segítenek egy-egy zavart, stresszes állaton, sokszor pedig dühöt éreztem, amikor a kísérleti vagy fogságban tartott egyedek gyötrődéseit ismertették – nekik többnyire nehezebb is a kezelésük. Sok leírt eset arra következtet, hogy az állatok hasonló tüneteket produkálnak, mint az emberek, sőt, még a kezelésük is sok esetben megegyezik, többnyire a gyógyszerek tekintetében. Azonban fontos tudnunk, hogy a gyógyszer nem mindig egyenlő a 100%-os megoldással, érdemes ismernünk különböző más megoldásokat, mint pl. változás esetén hozzászoktató-folyamatokat alkalmazni, hirtelen fellépő stressz esetében pedig nem árt tudni, milyen mozdulatokkal, fogásokkal nyugtathatjuk le az állatokat (megjegyzés: van, amit már Copy-n ki is próbáltam, sikeresnek bizonyult). Azon túl, hogy megismerjük azokat a készítményeket, melyeket emberek és állatok számára egyaránt előállítanak, illetve a „családterápia” alkalmazási módjait, még egy különleges történet olvashatunk a kaliforniai szürke bálnákról, akik hihetetlen szintű megbocsátásra képesek.

A könyv végén található név-és tárgymutató segítségével a későbbiekben is könnyen eligazodhatunk, ha kifejezetten egy történetet, gyógyszert, vagy kifejezést keresünk. Ezt kifejezetten hasznosnak tartom, mert nem kell végig nyálaznunk újra az egész könyvet.

Laurel Braitman könyvét mindenkinek ajánlom, aki szeretné jobban megérteni, mi minden zajlik kedvence fejében, és annak is, aki szeretné tudni, hogyan könnyítheti meg a kezelésre szoruló, problémával küzdő kisállata hétköznapjait.

Köszönöm a Park Kiadónak és a Kildarának, hogy lehetőségem adódott bővíteni az állatokkal kapcsolatos ismereteimet!

Borító: A színe egységes, a layout pedig figyelemfelkeltő. A nagybetűs címekre, és a kutyás borítókra ki nem figyel fel? 5 pont

Tartalom: Sok ismert és kevésbé ismert állat történetén keresztül nyerhettem bepillantást az állatok pszichológiai problémáiba, illetve azok kezelésébe. Ezek az esetek mind érdekesek, és többnyire szomorúak voltak, és rengeteg tanulságot hordoznak magukban. 5pont

Fülszöveg:
„Rock/Blues/Jazz műfajokra írt, hol mély, hol szárnyaló gondolatok amelyben ott van az élet, a jelenlét, a szerelem, napjaink jósága, szomorúsága, küzdelmei.

Versek, amelyek összekötik az embert a hangokkal, a dalamokkal, és mint egy koncerten, élményt nyújt az olvasóknak és mindazoknak, akik csak egy sort, vagy akár egy versszakot is olvasnak belőle.

Papp Ádám bevezeti olvasóit a saját mániáiba, amit többek magukénak érezhetnek, emellett ad valami pluszt, ami az embereket vagy feltölti, vagy elgondolkodtatja.

Zenés, tombolós, gyors és lassú versek, amelyben ott van egy kis színház is.”

Kiadó: Colorcom Media
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 106
Illusztrálta: Stekovics Anna
Műfaj: vers, kortárs művészet

Értékelés:
Ha lehetne mondani két szellemi csemegét, ami nagyon közel áll hozzám, az az irodalom és a zene. Imádok olvasni, és zenefüggő vagyok, így nem volt kérdés, hogy elolvasom-e Papp Ádám A zene marad! című verseskötetét. Az alig több, mint 100 oldalas könyvecske többet rejt magában, mint azt első ránézésre gondolnánk. A lázadást, szorongást, mély érzelmeket átadó sorok saját dallammal rendelkeznek, így jutnak el az olvasó elméjébe, valamint szívébe, és hívnak magukkal egy hullámvasútra emlékeztető utazásra.

Már csak a megjelenése miatt is élmény kézbe venni a kötetet, az újabb szakaszokat nem csak idézetek jelölik, ezek mellett szerepel egy-egy díszes grafika is – hangjegyek, gitár, trombita, vagy nagybőgő, néhány vers mellett megjelenik egy-egy illusztráció, ezzel vizuális kíséretet is kap az olvasó. A szerző felidézi Vangelist, Nick Cave-et, Vlagyimir Viszockij-t, Lemmy Kilmister-t, Muddy Waters-t is, idéz a Hobo Blues Bandtől és a Tátrai Bandtől, tiszteleg Charles Bukowski előtt, mutat egy verset Johnny Cash nyomán, ezzel megmutatva, milyen széles körből szerzett zenén, illetve irodalmon alapuló inspirációt soraihoz.

A sorokat olvasva egy teljesen más világba csöppenünk, részesei leszünk Papp Ádám képzeletének, érzéseinek és gondolatainak világába. Ekkor egy kicsit elviselhetőbbnek tűnik a cigarettafüst, halljuk a csend dallamát, üdvözlünk, esetleg elengedünk egy szerelmet, közben egy bárban ücsörögve, kedvenc italunkat kortyolgatva hagyjuk, hogy körbeöleljen a jazz, a blues, a swing, a rock, vagy éppen a bossa nova. Az író amilyen finoman tud bánni a szavakkal, ugyanolyan szemtelenül, velősen is oda tudja dobálni azokat az olvasó elé. A sorok egyszerre ragadnak magukkal és elgondolkodtatnak. A lapokon megelevenedik a zene szeretete és a hozzá társítható élmények, életre kelnek a hangszerek, rövid táncra perdülünk a romantika és az erotika oltárán, az irónia macskakövein lépkedve megpillantjuk a sarki kocsmát, ahol a csapokból búfelejtő nedű csörgedezik.

A fiatal költő előtt még sok szép év áll, verseinek köszönhetően pedig az olvasói előtt is. Új kedvenc kortárs költőt avattam, akinek rövidebb és hosszabb verseihez is bármikor szívesen visszatérek.

Ha mesterien faragott rímeket vagy felső osztálybelieknek írott sorokat keresel, akkor nem ez lesz a te könyved. Ha viszont a mindennapi élet, az emberi érzelmek és a zene által ihletett gondolatokra vágysz, akkor Papp Ádám soraiban garantáltan megtalálod a helyed.

Egy kis ízelítő:

Ördögzene
(Ima a Bluesért)

A körúton az ördög zenéjére
táncolják mámorba magukat
az emberek,
és ilyenkor minden
monoton dúdolást
egy életre elfelejtenek.

A körúton a gitárnyúzás
másnak kín talán,
de aki érti, most
az büszkén dobog,
mint a szív a szívnek
éjjeleken át.

A Széll Kálmán tértől
a Corvinig csak
szerelmet hánynak
a fiatalok,
s nem is tudják, hogy
a Deákon találják meg
az életigazságot.

A budai oldalon giccses
férfiak és asszonyok,
kik elunták a részüket,
úgy ordítanak, nevetnek
valami csúfost,
mintha ebben lenne az élvezet.

A körúton este van,
talán mindenki egyszer
ideér,
hogy meghallgassák
az ördögöt,
aki mindig
istenségről beszél.

Ha kíváncsi vagy a további, a kötetben szereplő versre, itt tudod megvásárolni.

A szerző facebook oldalát itt találod.

Borító: Lényegre törő és mutatós – egyértelműen mutatja, hogy mi vár az olvasóra. 5 pont

Tartalom: Változatos, tartalmas, könnyen megszerethető. 5pont

Ez az ajánlóm a Rockbook Rockmagazin oldalán is megjelent.

Fülszöveg:
„Amy remek színésznő, mindent tud a fegyverekről, és ki nem állhatja a rendőröket.

Szeretője egy kétes üzletet készül megkötni, amikor meggondolatlanságában balesetet okoz Klagenfurt határában, majd lelép a helyszínről. Amy kénytelen egyedül szembenézni a rendőrökkel, ráadásul az egyik nyomozó azonnal kikezd vele. Amy szánalmasnak találja Martinek hadnagy próbálkozását, mégis enged neki, hogy a nyomozás közelébe férkőzhessen.

Miközben szemmel tartja a hadnagy minden lépését, egy teljesen más oldaláról is megismeri őt. Amynek át kell értékelnie mindent, amit eddig a rendőrökről hitt.

Életében először ellenszegül a kapott parancsoknak. Kész megfizetni a döntése árát – még akkor is, ha emberéletekbe kerül.”

Sorozat: BuKo történetek 1.
Kiadó: Underground (magánkiadás)
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 218
Műfaj: krimi, regény

Értékelés:

Magyar szerzők könyvét olvasni számomra mindig nagy élmény, de Tiszlavicz Mária könyvéhez egy kicsit több dolog fűz, mint a legtöbb esetben. Először akkor kerültem kapcsolatba a könyvvel, amikor Hajnal Kriszti a borítót tervezte hozzá, és megmutatta nekem a különböző változatokat. Akkor még kicsit kétes érzéseim voltak a könyvvel kapcsolatban, nem voltam benne biztos, hogy el szeretném olvasni. Idővel persze engedtem a csábításnak, mégis egy magyar krimiről van szó. Örülök, hogy átgondoltam újra ezt a dolgot, mert egy remek sztoriból maradtam volna ki!

A Duplacsavar egy csavaros krimi, megfűszerezve egy kis romantikával, és a kellő mennyiségű humorral. A krimi, mint műfaj, a kedvenceim közé tartozik, azonban a romantika már kevésbé, nagyon nehezen tudok vele megbarátkozni, a humor vonal pedig mindig kétes: vagy bejön, vagy nem. Kicsit féltem is a romantikus vonal miatt, de amikor érzékeltem, hogy nem a csöpögős, lapokat nyálban úsztatós módon van jelen, hanem inkább egy kicsit hétköznapibb, természetesebb értelemben, nagy kő esett le a szívemről.

/Eredeti kép forrása: SCG Photography/

Már a történet elején belecsöppentünk egy izgalmas jelenetbe, megismertük Felix Auert és Viktor Martineket, hamarosan felbukkant Amelia Schwartz, Wolff, Engel, Bodan, Nora, Emilia és a többi karakter is, jók és rosszak vegyesen. Szépen haladtunk helyszínről, helyszínre, és egyre jobban belemerültünk a csavaros eseményekbe. Ha magyar szerző tollából kapunk kézhez egy krimit, azt gondolhatnánk, hogy jelentős szerepet kapnak majd a hazai tájak, azonban itt mégis Ausztria kap jelentős szerepet, Magyarország pedig említés-szinten kerül szóba. Ezzel nincs is baj, számomra semmit nem rontott az élményen, sőt, kicsit még érdekesebbé is tette azt. Mivel összességében egy rövid történetről van szó, így elmaradtak a túl részletes bemutatások, felesleges töltetékeknek helye nem volt, csak a feszes akciónak, a hirtelen fordulatoknak, és persze az izgalmas jeleneteknek. Ezt jól érzékelteti velünk a történet öt, dátummal ellátott fő egységre osztása, a balesettől a végkifejletig mindössze hét nap telik el, ez a hét nap mégis olyan tartalmas, és pörgős, hogy akár több, de akár még kevesebb is lehetett volna, nem vesszük észre.

Minden mondatban van valami, ami nem engedte, hogy csak úgy letegyem a könyvet, hol a nyomozás lépett előrébb, hol pedig Amy tette a dolgát, és persze a többi szereplő sem tétlenkedett. Szinte észre sem vettem, hogy elrepült az idő a nyomozók és bűnözők társaságában, és vészesen közeledek a történet vége felé. Ha addig lehetetlennek tűnt letenni a könyvet, az utolsó oldalnál még nehezebb lett volna a feladat. A történet zárása egyértelműen utal arra, hogy itt bizony még nem ért véget minden, és az olvasó lehetőséget kap arra, hogy fejben kicsit tovább gondolja a szálakat… egészen addig, míg meg nem jelenik a folytatás, amire remélem, hogy nem sokáig kell már várni!

/Copy is imádta./

A könyv fogása pont kézre esik, megadja a kellemes zsebkönyv-érzést, ami a formájának is köszönhető. Ami néha egy kicsit kedvemet szegte olvasás közben az a sok hiba, ami sajnos a könyvben maradt. Persze a tartalom kárpótolt, csak szerkesztő végzettséggel mindig elszomorító ilyen bakikkal szembesülni. Bízom benne, hogy a könyv megél majd egy újra kiadatást, amiben ezek már nem lesznek jelen. Egy ilyen remek történet megérdemli, hogy újra kezelésbe vegyék!

A Duplacsavar egyike azoknak a magyar szerző által megalkotott történeteknek, amelyek az olvasás első pillanatában megfogtak, és az utolsó szóig nem is engedtek el. Szerepet kap a lapokon minden, ami fontos: akció, nyomozás, akadályok, humor, szerelmi szál, meghökkentő eredmények, és egy izgalmas végkifejlet.

Bátran ki merem jelenteni, hogy új kedvencet avattam, és jobban várom a folytatást, mint kisgyerek a nasit! Engem az írónő megvett kilóra, és ha továbbra is ilyen jól csavarja a szálakat, ez a jövőben is így marad!

Köszönöm a szerzőnek és a Kildarának a lehetőséget és az élményt, Hajnal Krisztinek pedig külön köszönöm, hogy felkeltette érdeklődésemet a könyv iránt!

Borító: Volt szerencsém látni a borító színhű változatát, azzal teljes mértékben meg voltam elégedve. A nyomda által megvalósítottal már kevésbé, nyomdászként csak azt mondom, hogy ejnye-bejnye, megérte volna azt a kis időt rászánni a kalibrálásra! A nyomda hanyagságát leszámítva, az eredeti munka ismeretében: 5 pont

Történet: Régen okozott ilyen kellemes meglepetést magyar szerző krimije, ahogyan a címben is látható, itt bizony csavaros volt a történet, ráadásul duplán. Kevés esete egyike, amikor örülök, hogy várható a sorozattá bővülés. 5pont

Karakterek: Ahogyan a történet, úgy a karakterek sem akármilyenek, főként Amy esetében mutatkozik meg az a kettősség, ami izgalmassá teszi mind a jellemét, mind pedig a vele kapcsolatos történéseket. 5 pont

Fülszöveg:

„Amerika legnagyobb rock ’n’ roll zenekarának, az Aerosmith-nek ikonikus énekese és dalszerzője, Steven Victor Tallarico, vagyis STEVEN TYLER 1948. március 26-án született a New York-i Yonkersben. Tylert a rocktörténet egyik legjobb frontemberének tartják – többek között a Rolling Stone magazin is a világ egyik legjobb énekesének választotta.

Miután a ’60-as évek végén az Aerosmith megalakult a New Hampshire-i Sunapee-ben, az öt zenész – az énekes Steven Tyler, a gitáros Joe Perry, a basszusgitáros Tom Hamilton, a ritmusgitáros Ray Tabano, akinek helyére később Brad Whitford került, és a dobos Joe Kramer – úgy döntött, Bostonba költözik, és onnan indulnak világhódító útjukra. Azóta több, mint százmillió lemezt adtak el világszerte, és rengeteg díjat nyertek – számos Grammyt, valamint American Music, Billboard és MTV Awardot. A zenekart 2001-ben iktatták be a Rock ’n’ Roll Hall of Fame-be.

Az Aerosmith nem csak a színpadon, hanem a film, a televíziózás. a sport és a videójátékok világában is emlékezeteset alakított: szerepeltek a Wayne világa című filmben, a Simpson családban, felléptek a 2001-es Super Bowl-on, és a Guitar Hero Aerosmith különkiadása is hatalmas sikert aratott. >Don’t Want to Miss a Thing< című számukat az Armageddon című film betétdalaként Oscar-díjra jelölték. 2010 decemberében, egy Sir Paul McCartney tiszteletére rendezett esten Tyler fellépett Obama elnök és felesége, Michelle Obama előtt. 2011 januárjában pedig Jennifer Lopez és Randy Jackson mellett zsűritag lett a nagy sikerű American Idol című televíziós műsorban.

DAVID DALTON, a Rolling Stone magazin alapító munkatársa eddig tizenöt könyvet írt. Jelent már meg műve többek között James Dean-ről, Sid Viciusről, Janis Joplinról, Marianne Faithfullról és Bob Dylanről.”

 Kiadó: Cartaphilus

Eredeti cím: Does the Noise in My Head Bother You?

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 448

Műfaj: életrajz, rocktörténet

Fordította: Bajtai Barangó Zoltán és Pritz Péter

Értékelés:

Steven Tyler egy igazi rock-ikon, a zenei világ egy fontos alakja, nevét szinte mindenki ismeri. A sokat megélt élő legenda rengeteg zenész és rajongó számára válhatott példaképpé a zenei pályán bejárt útjával. Mégis azt tudom mondai, hogy ha bármelyikőtök is a nyomában szeretne járni, inkább ne (így) tegyétek. Lehet, hogy már félúton beledöglötök.

Ha mondanom kéne valakit, aki a Poklot és a Mennyet is megjárta, utazási eszközének pedig a Purgatóriumot választotta, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy ez a valaki Steven Tyler. Ha ő nem próbált ki valamit, akkor az nem is létezik. Ha szobrot állíttatnék neki, valami ilyesmi felirat állna rajta: „Az ember, aki mögött tényleg tartalmas élet van.”

De tegyük félre az egekig magasztaló áhítatot, hiszen nem fogjátok megérteni, amíg nem tudjátok, miről is szól ez a könyv. De talán könnyebb lenne feltenni azt a kérdést, hogy miről nem? Nos, ezt igazából elég nehéz behatárolni.

A kezdetek kezdetén, amikor Steven Victor Tallarico még kisgyerek volt – ne szépítsük, mondjuk csak ki –, gyakorlatilag egy senki volt a külső szemlélők számára, ám saját fantáziája már ekkor az egekbe emelte őt. A gyerekként mezítláb erdőben rohangáló srác ugyanaz, aki több évnyi kemény munkával ikonná vált. Élete több szempontból is példaértékű, bár nem mindig pozitív értelemben. Amennyit ivott és drogozott az évek során, csoda, hogy bármire is emlékezett – több önéletrajzi művet megjelentető zenész esetében éreztem már ugyanezt –, emlékeit pedig meg is osztotta a nagyérdeművel.

Be kell valljam, az önéletrajzi művekért nem vagyok túlzottan oda, nagyon könnyű elrontani a száraz, nehezen emészthető megfogalmazással, a sok unalmas töltelékkel, vagy éppen azzal, hogy ha társszerzője is van a könyvnek, akkor az többször szól a társszerző személyes dolgairól, mint arról, akiről és amiről valójában szólnia kéne. Jó hír, hogy Steven Tyler és David Dalton közös műve egyik fentebb említett barbárságnak sem esett áldozatául. Nincsenek benne unalmas töltelékek, a könyv tényleg Steven Tyler életéről szól, és éppen száraznak sem mondható. Sokszor éreztem úgy olvasás közben, mintha Steve leült volna elém, és csak mesélt volna (érdekesség, hogy egyes olvasók pont hogy a távolságtartásra panaszkodtak, én ennek az ellenkezőjét éreztem ki belőle). Nem mindig időrendben ismerhettük meg Steven Tyler múltját, talán nem is mindig volt minden között szoros összefüggés, voltak benne nagyobb ugrások (elképzelhető, hogy nem emlékszik mindenre), mégis így volt kerek egész.

Ebben a könyvben minden van: zene, szex, drogok, pia, szerelem, szex, drogok, pia, hazugság, siker… meg még több szex, drogok és pia. Persze nem kifejezetten erről szól(t) Steven Tyler élete és karrierje, de jelentős szerepet kaptak benne, és ezek nélkül nem lett volna teljes a pályája. Feleslegesnek is tartom feszegetni a „mi lett volna, ha…” jellegű gondolatokat, mert mindenki másképpen válik legendává. A könyv során nem csak azt követjük végig, hogy hogyan lesz a kicsit Steve-ből nagynevű előadó, betekintést nyerhetünk a karrierjének hátterébe is. Hiszitek vagy sem, de még egy olyan legendás csapat is, mint az Aerosmith megküzd minden problémával, amivel más zenekarok. Vannak ellentétek, átvágások, koncert közben adódó galibák, balhés barátnők, rosszkor bedöglő felszerelések, tolongó érdekemberek. Bizony, sem Steven Tyler, sem pedig az Aerosmith útja nem volt zökkenőmentes! Ők is éreznek fizikai fájdalmat, ők is esznek, wc-znek, alszanak, mint bárki más. Hivatalos értelemben nem istenek. Azonban amit letettek az asztalra, az alapján isteni mivoltuk vitathatatlan. A személyes visszaemlékezések több évtizedet foglalnak magukba, kiemelve a legfontosabb momentumokat a gyermekáldástól kezdve a tartalmas életen át fontos hozzátartozók halálig… és azt is látjuk, hogy a karrier miatt mi mindenből maradt ki ez a legenda, mennyire sínylették meg életének más területei a sikerét. Sokszor úgy tűnik, tudatosan tette azt, amit tett, a sikere érdekében, de nem egyszer láthatjuk azt is, hogy van, amikor ő maga sem értette, mi történt körülötte… egyszerűen csak megtörtént.

Az emlékezésekben fontos szerepet kaptak a dalszövegek, illetve azoknak keletkezési története, számos lábjegyzetet is kapunk arra az esetre, ha egy-egy név, utalás, vagy hely nem lenne számunkra teljesen egyértelmű. Képekben sincsen hiány, ezeket kétszer egy quaterna (négy lapos) ívfüzetekben kaptuk meg, így amikor kicsit belefárad az olvasó a szövegbe, megpihenhet a képek nézegetése közben. Egy ilyen könyvben fontosnak tartom, hogy legyenek képek, ezek nélkül kicsit mindig veszítek az élményből.

Összességében Steven Tyler önéletrajzi műve, a Nem zavar a zaj a fejemben? egy remek alkotás, mindent magába foglal, ami egy rajongó számára kincset jelenthet. Kertelés nélkül megismerjük ennek a legendának a múltját. Steven Tyler amúgy meglepően érzelmes ember, a leírtak alapján legalábbis ezt látom. Könyve nem véletlenül lett New York Times bestseller. Egyszerűen kifejezve zseniális, maga az ember is egy őrült zseni. Ha tehetném, betiltanám itthon, akkor végre akkora népszerűségnek örvendhetne, amekkorát megérdemel. Nem csak Steven Tyler és az Aerosmith miatt érdemes elolvasni. Ez a könyv ennél jóval többet rejt magában. Érdekességeket, tanulságokat, érzelmeket, olyan arányban és módon adagolva, hogy biztosan emlékezni fogsz rá. Mint elhivatott könyves blogger, szinte esélytelen, hogy egy könyvet újra tudjak olvasni, de Steven Tyler könyve már most újraolvasásért kiált, mert olyan, mint a jó szex vagy a jó pia – ebből egyszer nem elég!

Borító: Az egyik legjobb fotót választották a védőborító elejére, és persze a hátuljára is egy hangulatos kép került kiválasztásra. A védőborító alatt a kötéstábla, illetve a gerinc pedig jó sok Stev-et kapott, különböző énekpózokban láthatjuk a legendát. 5 pont

Történet: Egy önéletrajzi könyv esetében más értelmet nyer a történet fogalma. Steven Tyler esetében pedig határozottan újraértelmezzük azt. Zseniálisan átadta azt, ami ez életét jelenti, ráadásul érdekes, izgalmas megfogalmazásban. 5 pont

Karakterek: Mivel valós szereplőket kaptunk a könyvben, így a jellemüket nem lenne releváns kritizálni, azonban a leírtaknak köszönhetően nagyon átjött a személyiségük. 5 pont

Ez az ajánlóm a Rockbook oldalán is megjelent!

Fülszöveg:

„Neszta életvidám, ambiciózus, szerelmes… és majdnem halott.

A teste öntudatlanul hever, lelke csapdában rekedt. Egyetlen ember hallja. Egyetlen ember látja. Egyetlen ember érzi, amit ő.

Vőlegénye, a hajdani FBI-nyomzó, mára tanácsadó, Damien Corner a Tükrön keresztül képes kommunikálni a lánnyal, aki először semmire sem emlékszik az életéből. Damien kétségbeesetten nyomozásba kezd – segítségére van Neszta húga, az autista Zorka. Zorka és Neszta szeretete olyan lelki kapocs, mely átível a halálon túlra is.

Neszta emlékei lassan térnek vissza, pedig sietnie kell, mielőtt az Árvák megkaparintják a lelkét. A Tükörben csak magára számíthat és Hollóra, a különös, kalapos fickóra.

Damien szenvedélyesen küzd. Számára mindenki potenciális gyanúsított, minden árnyékban támadás rejtőzhet, minden eltelt pillanatban közel kerül a sötétséghez. Míg Neszta önmagának egyre halványuló másaként tengődik a Tükörben. „

Sorozat: Tükör 1.

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 280

Műfaj: fantasy

Értékelés:

Mindannyian találkoztunk már olyan könyvvel, ami egyszerűen csak magához vonzott minket. Nem tudom, mi fogott meg elsőre jobban: a cím, a borító, vagy a fülszöveg, de azt tudtam, hogy el kell olvasnom, még a sok negatív értékelés ellenére is. Tizenéves koromban olvastam először Beninától, és a kellemes élményeim közé volt sorolható, így nagyon reméltem, hogy most sem fog csalódás érni. Kicsit ódzkodtam a könyvtől a romantikus szál miatt – mint utóbb kiderült, teljesen feleslegesen.

Már a történet elején megismertük a tényt, hogy a főszereplő, Neszta halott, és oldalról oldalra betekintést nyerhettünk szerettei életébe, illetve a lány múltjába, megismerhettük párját, Damient, húgát, Zorkát, és gondozóit, illetve a túlvilági lényeket, akik szintén fontos szerepet játszanak a tartalmas és csavaros történetben. Neszta, Holló, Damien és Zorka oldaláról is betekinthetünk a sok rejtélyt, aljasságot feszegető eseményekbe.

Kissé elcsépeltnek tűnhet ez az „evilági és túlvilági” kapcsolaton alapuló szál, de itt kicsit többet kapunk a megszokottnál. Negatív, gonosz erők, mérlegelésre kész segítők, őrangyalok, titkokat rejtő barátok és rokonok teszik teljessé a történetet, ami bizony sok kirakódarabból áll. Egyik legfontosabb darabja a Tükör, ami ha összetörik, az is millió darabkára esik szét. Ilyen Benina regénye is, sok darabkából áll, amit nekünk kell megfelelően összeraknunk, hogy a Tükörben megláthassuk a lényeges dolgokat. Ennek köszönhetően egyszer sem éreztem úgy, hogy ellaposodna a történet, és ha nem győz rajtam a fáradtság, egy szuszra el tudtam volna olvasni.

A karakterekkel kapcsolatban kicsit vegyes érzéseim voltak, Neszta néha hisztisnek tűnt, de talán pont ez adta meg a jelleme ízét. Zorkának sikerült meglepnie, nála érvényesül a legjobban a „nem minden az, aminek látszik” elv. Más szereplőkről is elmondható, hogy más az, amit látunk, és más az is, amit magukban rejtenek, de náluk ez nem okoz akkora meglepetést. A karakterábrázolás nem minden szereplőnél túlzottan részletes, így szabadjára engedhetjük a fantáziánkat, meg van a lehetőség arra, hogy úgy lássuk őket, ahogyan szeretnénk. A könyv végén található néhány rajz egyes szereplőkről. Szép rajzok, viszont én egyiküket sem így képzeltem el, de ez így is van rendben. Ettől függetlenül jó ötletnek tartom, hogy ilyen illusztrációk egészítik ki a történetet. A befejezést is el tudtam volna másképp képzelni, persze így is elég mozgalmasra sikeredett, ezért nem is panaszkodom.

A könyvben a fejezetcímek díszes fejlécet kaptak, illetve a színek neveivel is szép kis játék látható a címekben. Szinte minden címben szerepelt valamilyen szín, így értelmet nyert a szivárvány is – ezek kifejezetten tetszettek.

Lényegében egy olyan alapot kaptunk színes tálalásban, amit másoknak korábban színtelenebbül, komorabban sikerült megjeleníteniük. Felsorakoztathatunk sok fantázialényt, párhuzamot húzhatunk a különböző világok között, keverhetünk műfajokat, de ez nem elég ahhoz, hogy magával ragadjon egy történet, kell neki egy keret – legyen az egyben, vagy darabokban. A Rekviem a szivárványodért nem csak egyszerű történet, kicsit a karakterek és a különböző, nem emberi lényeknek is mögé kell látnunk, mélyebbre a felszínnél. Meg kell értenünk küldetésüket, és annak miértjét is. Láthatunk egy alternatív elképzelést arról, hogy mi történhet velünk a halál után, ez persze már csak plusz érdekesség, hiszen erre rengeteg elmélet született, azonban biztosat nem tudhatunk ezzel kapcsolatban. Ezért is szeretem azokat a történeteket, amelyek kicsit másképpen boncolgatják ezt a témát, nem úgy, ahogyan napjainkban a legelfogadottabb, hanem teret enged az emberi képzeletnek is. Amilyen finom leírások vannak az egyik fejezetben, olyan brutális fordulatot hozhat a következő, és ez teszi a történetet annyira izgalmassá.

A romantikus szál jelen van, de nem a nagyon csöpögős oldalát látjuk, hanem azt, amikor a túlélés, a harc és az összetartás is megmutatkozik. Megjelenik a szerelem, a tragédia, és pont úgy adagolva, ahogyan még egy magamfajta ridegebb figura is szívesen olvassa. Plusz pontot érdemel az FBI említésekor a profilozás leírása, növelte a könyvvel kapcsolatos szimpátiámat.

A történetet teljesen befejezettnek érzem, de mégis szívesen olvasnám a folytatását!

Borító: Kicsit rideg, kicsit szívünkhöz közel álló. Többnyire nem vagyok kibékülve a fehér borítókkal, ez valahogy mégis nagyon megfogott. 5 pont

Történet: Csavaros, változatos, sok kis apró darabkából épül fel. 5 pont

Karakterek: Vegyesek, egyediek, néha szerethetőek, néha pedig könnyen meggyűlölhetőek. 5 pont

Fülszöveg:
„Scarlett ​Dragna eddig még egyetlen napot sem töltött távol attól a kicsi szigettől, ahol ő és a húga, Tella, hatalmaskodó, kegyetlen apjuk keze alatt felnövekedtek. A történet azzal indul, hogy az apa házasságra kényszerítené Scarlettet, ami egyszeriben véget vetne a lány hosszú évek óta tartó álmodozásának a messzi szigeten zajló Caravalról, a földkerekség legvarázslatosabb előadásáról, amelynek közönsége szintén a játék résztvevőjévé válhat. 
Azonban épp ebben az évben végül megérkezik a várva várt meghívó, amiről Scarlett annyit álmodozott. Tella elhatározza, hogy elmegy a Caravalra, és egy titokzatos matrózzal elraboltatja Scarlettet is. Csakhogy amint odaérnek, kiderül, hogy Tella eltűnt: az ő elrablója a Caraval ördögien mesteri szervezője, Legend. Scarlett hamarosan megérti, hogy a húga az idei Caraval kulcsfigurája, az egész játék körülötte forog: az lesz a győztes, aki Tellát megtalálja. 
Scarlett többször is végighallgatja a figyelmeztetést: bármi is történjék a Caraval során, az mind csak a fantasztikusan kidolgozott előadás része, de ő, szegény, még be se lépett, máris bábuként kezd lépkedni a mágia és a szívfájdító szerelem sakktábláján. Hanem akármi is a Caraval, valóság vagy sem, neki mindenképp meg kell találnia a húgát, mielőtt véget érne a játék utolsó, ötödik éjszakája, máskülönben a beinduló veszélyes dominóhatásra Tella örökre eltűnik a világból. 
Isten hozott, légy üdvözölve a Caravalban! De légy óvatos, nehogy túl messzire röpítsen a képzeleted!"

Eredeti cím: Caraval

Sorozat: Caraval 1.

Kiadó: Libri

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 470

Fordította: Falcsik Mari

Műfaj: fantasy, YA

Értékelés:

Mint ahogyan a legtöbb lány, úgy én is rajongom a varázslatos történetekért. Éppen ezért kislányos izgatottsággal örültem, amikor kezembe került a Caraval. Elsőre azt hittem, ez valamilyen érdekes, cirkuszban játszódó fantasy lesz, de nem egészen azt kaptam, amit vártam…

…hanem valami sokkal izgalmasabbat. Már maga a látvány magával ragadott: csinos védőborító, alatta pedig egy egyszerűbb, a könyvben térkép, szépen ábrázolt levelek, a főbb fejezetek címe külön díszes oldalon… kellően varázslatos kalandnak ígérkezett a rám váró történet.

Ahhoz, hogy rá tudjunk hangolódni a történet egyik fő mozgatórugójára – Scarlett és Donatella álma –, ismernünk kellett Scarlett régebben írt leveleit, míg szépen eljutottunk a lányok jelenéig. Eleinte úgy tűnt, hogy Scarlett a szende szűz, míg Tella egy könnyűvérű kis fruska, de emögött jóval több rejtőzik. Egy szadista, önző, rosszindulatú apuka, akinek van két rettegésben tartott, kihasznált lánya. Teljesen kézenfekvő a lehetőség, hogy a két lány és plusz egy fő – jelen esetben Julian – elutazhasson a Caravalra, de idejük szűkös, így útjuk nem egészen a tervek szerint alakul. Bár a játékba való belépéskor elhangzik a figyelmeztetés, hogy ez csak egy játék, és nem minden valós, a varázslatos kaland mellett több napos vívódás veszi kezdetét. Bármerre jársz, rábukkanhatsz valami apró jelre, sokszor áldozatokat kell hoznod céljaid elérése érdekében, esetleg másoknak hazudnod azért, hogy te valamivel előrébb juthass. Hiába játék, mégis van benne valami valós, valami, amiért versenyezned kell másokkal. Az idő gyorsan múlik, és nem tudhatod, hogy jó irányba tartasz-e, ahogyan azt sem, hogy minden kulcs nyit-e bármilyen ajtót, amely mögött a megoldás rejtőzhet. Abban sem leszel már biztos, hogy egy kulcs egyáltalán csak kulcs formájú lehet?

Egy valamiben biztosak lehetünk: sok váratlan fordulat és kihívás vár ránk a Caraval ideje alatt. Szobákban és alagutakban is megfordulunk hőseinket kísérve, a saját elménk épségében kételkedve járjuk be ezt az utat, és talán pont abban bízunk meg, akiben nem kéne. Bármit is teszünk, a szálak valahol mindenképpen össze fognak érni, de azt nem tudhatjuk biztosan, hogy jó vagy rossz értelemben.

Stephanie Garber első könyve kellemes meglepetés volt számomra, sok első könyves szerzőt utasít maga mögé a műfajban. Időnként azért nagyon tudtam utálni az írónőt, például amikor bántotta Juliant. Megkedveltem a kissé fura, nem mindig szavahihető énjével együtt, így elképzelhetetlennek tartottam, hogy a fiú számára ne legyen happy end a vége. Többször megdöbbentem az érdekes fordulatokon, és izgultam, hogy minden jól sikerüljön. A varázslatos, helyenként kegyetlen történet annyira magával ragadott, hogy egyszerre szerettem volna megtudni, mi lesz a vége, és nem is. Szerettem volna, hogy véget érjen a rémálom, de azt nem, hogy a varázslat is.

Az nagyon tetszett a történetben, hogy a szerelmi szál nincsen túl intenzíven adagolva, csak annyira van jelen, amennyi még egy hozzám hasonló kőszívű lényt is megenyhít egy picit. Reménykedtem, hogy Scarlett és Julian között valóban kialakul valami, és ez nem csak a játék része, a történet végén mégis megijedtem egy kicsit kettejük sorsát illetően. Nem szeretem a romantikus történeteket, de néha kell egy ilyen halványabb szerelmi szál még nekem is.

Scarlettet sokszor nem tudtam elviselni a hisztijei, túlkomplikált gondolatai, képzelgései és az énközpontúsága miatt, viselkedése nem minden esetben volt indokolt. A kormányzót egyenesen gyűlöltem, nem tudtam úgy tekinteni rá, mint egy emberre. Az írónő tökéletes munkát végzett a történet legutálatosabb karakterének megalkotásakor, és az is nagyon szép volt, hogy hagyott benne minimális emberi érzéseket, így karaktere még hihetőbbé vált.

Tella egy meglehetősen kétoldalú lány, bár nem volt végig jelen a történetben, mondhatjuk azt, hogy apróságokkal kivette a részét a játékból. A nagyi szinte csak említés-szerűen bukkan fel, mégis olyan súlya van a jelenlétének, hogy az meghatározza a történéseket. Hasonló Rosa és Legend alakja is, ott vannak, de mégsem.

Legend… nem tudom, mit merjek hinni róla. Annyian mondtak róla annyi félét, hogy első olvasásra talán nem is lehet eldönteni, valójában milyen is ő.

Az írónő zseniálisan bemutatta a csodálatos helyszíneket, és a mögöttük rejlő szürke, varázsukát vesztett valóságot. Betekintést engedett a Caraval világának titkaiba, mégis meghagyott belőle annyit, amennyi tovább késztet a haladásra. Hiszen a játék is ilyen: haladni kell tovább.

Köszönöm a BASC csapatának, hogy közreműködésükkel elolvashattam ezt a csodálatos könyvet!

Borító: Egyszerű, mégis látványos, sokat sejtető. Tetszik, hogy a védőborító mintája különbözik a borítótól. 5 pont

Történet: Izgalmas, néha picit sűrű, mégis szerethető, könnyen olvasható. Titkokkal és rejtélyekkel teli könyv. 5 pont

Karakterek: Az írónő nagyon jó karaktereket alkotott meg… egyszerre imádom és utálom ezért! 5 pont

FÜLSZÖVEG:

„Lampbridge ​de Flotta a csodák városa. A magasba nyúló, furcsa üvegépületek felett léghajók úsznak, esténként pedig a gázlámpák pazar színei festik meg az utcákat határoló fogadók, üzletsorok és céhek épületeit. A mérnöki tervezés műve mind, mert ezen a tájon ők az urak. Pedig a mechanikus csodák mögött a köznapi munkákat végző mágusok azok, akik valójában Lampbridge gépezetét mozgásban tartják. 

Egy napon Juna, az ifjú órásinas váratlanul elbóbiskol, ezért lekési az inasvizsgáját. Városszerte egyre többen alszanak el a legkülönösebb helyzetekben, a legváratlanabb időpontokban. Lassan nyilvánvalóbbá válik, hogy a furcsa események mögött valami rejtély lapul. 

Történetünk mégsem itt kezdődik, hanem egy másik világban, ahol Alma, a tíz éves diáklány, szüleivel és testvéreivel Tokióba költözik, majd bérelt házuk padlásán egy különös órát talál. 

Vajon mi köti össze a két világot, ki suttog Alma iskolájában egy közönségesnek tűnő szekrényéből, és messze innen, miért forgatják fel Lampbridge de Flottát a város bűnbandái, a titokzatos Utazót keresve? 

Sikerülhet-e, a külön világban született kisfiúnak és kislánynak együtt végére járnia a rendkívüli eseményeknek? 

Minderre és számos más rejtélyre választ kaphat, ha elolvassa ezt a könyvet, amelyet egyaránt ajánlunk a gyerekeknek és a mesekedvelő felnőtteknek.”

Hertelendy Anna meséje, az Alma és az elveszett álmok városa már a címével és a csodás borítójával megfogott. Miután belekezdtem az olvasásba, azonnal eluralkodott rajtam a gyermeki rajongás. Pár mondat elég volt ahhoz, hogy ráhangolódjak arra a világra, amelyben történetünk játszódik. Gyors betekintést nyertem Lampbridge de Flotta városának életébe, és elkezdtem vágyni a csodálatos városka után.

A rövid betekintést követően megismertem Almát és családját, akik éppen Tokióba költöztek. Alma és testvérei, Meggie és Mike nem örültek túlzottan új lakhelyüknek, mert egy digitális világból csöppentek bele a vidéki életbe, és az iskolától is ódzkodtak kicsit. Mégis Almának volt a legfurcsább az új lakhely, mert nem mindennapi dolgokat tapasztalt, kezdve a kacsintó tehenekkel. Az új házban bőven akadt mit felfedezni, és amikor Alma rátalált a rejtélyes utazó órára, nagyot dobbant a szívem, mert akkor éreztem igazán, hogy igen, ez a mese nekem való! Nagyon szeretem azokat a történeteket, amelyekben a főhősnek valami miatt fontos az idő jelenléte, esetünkben ezt az utazó óra jelképezte.

Az érdekességes sorozata izgalmasan hangzik, és garantáltan felkeltik a fiatalabb könyvmolyok érdeklődését, még engem is magába szippantott felnőtt létemre. Akkor vált izgalmasabbá a történet, amikor Alma valamilyen módon Lampbridge-ben kötött ki, és ebben fontos szerepet játszott az óra. A fiatal órásinas, Juna megjelenése fokozta az izgalmakat, és itt jelenik meg halványabb formában a gyerekszerelem, mondhatnánk azt is, hogy szerelem első látásra. Akarom mondani, szerelem első órakattanásra. Ez már csak azért is érdekes, mert két külön világról van szó, és az óra segítsége nélkül Alma sosem jutott volna el Juna világába. Persze nem ez a történet fő vonala, mert a kacsintó tehenek és az érdekes utazáson túl egy különös rejtélyt kell megoldaniuk a fiataloknak, fontos küldetésük van. Egy ideje szinte mindenkinek elvesztek az álmaik, éjszakáikat álomtalanul aludták át.Fontos tudni, hogy Lampbridge-ben van egy különleges menedék, amelyben iránytű segítségével lehet közlekedni. Egyszer kíváncsiságból szívesen körbemennék egy ilyen helyen!

De hogyan tűntek el az álmok, és mire kellenek? Miért számít Alma furcsa jelenségnek Lampbridge-ben? És mi köze van az órához? Kik rejtőznek a menedékben, és mi a titka? Ki az Utazó, és mit akarnak tőle?

Ebben a különös történetben megkapjuk a választ a kérdésekre, egy részük felnőtt fejjel még tanulságos is, és rávilágít arra, milyen kegyetlen az ember, és mire képes a haszonért. Mindezt persze egy kalandos gyermekfantasybe oltva kapjuk meg, ahol jelen van a jó és a rossz is, így talán nem tűnik annyira emészthetetlennek, és könnyebben feldolgozzuk, illetve betudjuk annak, hogy ez csak mese. A rejtélybe belebonyolódik Aima,Juna egyik barátja, és persze az iskola sem maradhat ki a történésekből.

Bár a történetünk boldog véget ér, mégis ott marad valami a levegőben. Egy befejezett történetet kapunk, mégis ott motoszkál a fejünkben, hogy vajon Alma és Juna találkoznak még? Hiszen Juna azt mondta Almának, hogy ő lesz a felesége. Így pedig az sem választhatja el őket egymástól, hogy külön világban élnek.

Különösen tetszett a könyvben, hogy gyerekbarát betűtípusokat alkalmaztak, illetve a dőlt betűs részekhez egy másik fontot használtak.Végre egy olyan könyv, amiben ízlésesen sikerült a betűkeverés! Nagyon megtetszett az a betűtípus, ami a borítón, és a fejezetek elején található iniciáléban jelen van, azonban akárhol kerestem, nem találtam rá, még a what the font is kudarcot vallott. Szerencsére kárpótolt már maga a tény, hogy az iniciálé egyszerű, de szép, több fejezetben is picit érinti a bekezdés többi részét, és ez ad neki egy kis játékosságot. Az igényes, és jól időzített illusztrácók is elnyerték a tetszésemet, ezek közül is a Lampbridge a kedvencem, kedvem lett volna kiszínezni.

Alma és Juna története sokaknak izgalmas lehet, így ajánlom minden fiatalka molynak, aki esetleg most kezd el ismerkedni a fantasy világával, mert egy nagyon jó bevezetőt kapnak. Persze a felnőtteket sem tiltom el az olvasástól, sőt! Számomra kellemes kikapcsolódás volt! Köszönöm a Főnix Könyvműhelynek és a Kildarának, hogy megismerhettem Alma történetét, remélem, hogy lesz még folytatása!

BORÍTÓ: Mesés, nagyon szép munka, és tetszik, hogy a címben kicsit eljátszanak a betűkkel. Az elrendezés elsőre kicsit furcsának tűnhet, de így figyelemfelkeltőbb, és vezeti a szemet. 5 pont

TÖRTÉNET: Gyermekszemmel izgalmas, felnőttként helyenként kicsit alábbhagyott a figyelmem, de csak annyira, hogy a következő bekezdésben felvegyem a fonalat. 4 pont

KARAKTEREK: Mesebeliek, közülük többen mégis emberiek, könnyen elképzelhetőek. Nem szenvedünk hiányt mellékszereplőkben, sok különböző karakter felbukkan a történet során. A főszereplőket hamar megkedveltem, persze voltak kevésbé szimpatikus karakterek, de ettől kerek a történet. 5 pont

FÜLSZÖVEG:

„Emma nővérének nyoma veszett.

A szülei minden pénzüket arra költötték, hogy megpróbáljanak a nyomára bukkanni, és a család végül kénytelen kiköltözni egy a Szerzetek – az emberi társadalom perifériáján vegetáló mágikus lények – számára fenntartott, rozzant lakókocsiparkba, a sötét varázserdő szélére, csavargó hárpiák, boszorkányok és trollok szomszédságába. Emma itt találkozik a sima modorú, Jack névre hallgató félszemű kandúrral, aki megtanítja neki a macskavarázst. Jacknek ugyanis van egy terve Emma nővérének megmentésére, s cserébe mindössze egyetlen aprócska szívességet kér…”

EREDETI CÍM: Claws
KIADÓ: Főnix Könyvműhely
OLDALSZÁM: 208
KIADÁS ÉVE: 2014
FORDÍTOTTA: Dr. Sámi László
MŰFAJ: ifjúsági, urban fantasy

ÉRTÉKELÉS:

Macskamániás vagyok. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mi lenne, ha a macskáim tudnának emberi nyelven beszélni, vagy esetleg valamilyen mágikus erővel bírnának. Ezért is örültem meg, amikor a kezembe került Mike és Rachel Grinti közös fantasyje, a Karmok.

Azt nem mondanám, hogy a borító pozitív értelemben keltette volna fel a figyelmemet, sőt! Azon kívül, hogy szép rajta a zöld, sajnos más pozitívumot nem tudnék belőle kiemelni. Kissé amatőr munkának tűnik, vagy ha profi is csinálta, akkor nagyon összecsapott. Hiába a zöld levelek, a macska, illetve a lány a borítón, egyszerűen nem tetszik. A történet elolvasása után pedig egyenesen csalódott voltam, mert egy ilyen meséhez több jó ötletem lett volna borító terén. No de hagyjuk a nyávogást, mert a borítón túl máris többet rejtett magában ez a könyv!

Már a történet elején megkaptuk a szükséges információkat ahhoz, hogy tudjuk, miért csöppentünk bele a varázslényekkel tarkított világba, egy olyan család életébe, amely elveszett volna a varázslények nélkül. Emma nővére, Helena már régen eltűnt, azonban a család nem adta fel keresését, hittek abban, hogy a lány még él, és bármire képesek voltak azért, hogy visszakapják őt. Ezért költöztek be a Szerezetek közé, és választották a lakókocsis életet. Bár vállalták, hogy a Szerzetek között éljenek, miután megismerték szomszédaikat – egy boszorkány és egy coatl –, már nem tűnt a költözés annyira jó ötletnek. Ráadásul az új lakóhelyükön megjelent Jack, a koszos, félszemű kandúr, és ezzel még az eddigieknél is jobban felforgatta a család életét. Emma kivételével senki sem hitte el, hogy a megtépázott Jack segíteni tud Helena megtalálásában. Tény, hogy Emmát nem egyszer bajba sodorta a jó ügy érdekében.

A történet kezdése sem volt éppen unalmas, de az izgalmak akkor kezdődtek igazán, amikor Jack megszerezve, majd Emmának kínálva a Szívvérét, Falkaszívvé változtatta a lányt. Nos, ennek nem minden falkatag örült igazán, mert ha egy embert tesznek meg egy falkányi macska Falkaszívévé, az azt jelenti, hogy egy ember kapja meg azokat a képességeket, amik egy doromboló bundást illetnének. Tücsök különösen nem örül, hogy Emma lett a Falkaszív, ezzel tőle vette el a nagy lehetőséget, és a neki járó macskavarázst. Jackre pedig még nála is jobban haragudott, mert a Szívvére csak úgy szerezhető meg, ha megölik a Falkaszívet.

Ahhoz, hogy Emma megtalálja Helenát, nem elég kapcsolatban lennie a macskákkal, sajnos más különleges – és félelmetes vagy undorító – Szerzettel is találkoznia kell, mint pl.: kémpatkányok (igen, jól olvastad!), gólemek, tündérek, trollok, és még folytathatnám a sort. A szomorú az egészben az, hogy ebben a történetben az emberektől nem számíthatunk segítségre, sőt Emmát eltanácsolják az iskolából, és kívülállóként tekintenek rá, még egyet rúgnak bele. Ez nem áll olyan messze a valóságtól sem, ugye? Ha azt hiszed, hogy a gonosz Szerzetektől megmentenek majd a tündérek, akkor nagyon tévedsz, ők azok, akik a legnagyobb veszélyt jelentik rád!

Emma és édesapja nagy áldozatot hoztak azért, hogy megtalálhassák Helenát, mégis ledöbbentek, amikor pár titokra fény derült.

Milyen lényeg valójában a tündérek, és milyen háttér áll Helena eltűnése mögött? Jack vallóban csak segíteni akar, vagy vannak önzőbb céljai is? Képes-e egy varázserejét vesztett Szívgyilkos döntéseket és áldozatokat hozni egy barátjáért? Valakiért, aki nem árulja el és szintén barátként tekint rá? Mi a különbség a tündérmágia és a macskavarázs között? Ezek bizony komoly kérdések, és nem biztos, hogy mindre olyan válaszokat kapunk, mint amilyeneket várunk.

Az izgalmas fordulatokkal és varázslatos lényekkel teleszőtt fantasy elsősorban a gyerekeket célozza meg, és maga a történet pár apróságot leszámítva már a fiatal könyvmolyoknak is ajánlott. Számomra negatívum a történetben, hogy Emma többször is túl gyerekesen viselkedik. Az iskolában saját magával szúr ki, amikor azzal dicsekszik, hogy ő Falkaszív, ráadásul még morog is, és a karmát is kiereszti. Egy olyan közegben, ahol a mágiát nem veszik elég komolyan, elég nagy butaság nevetség tárgyává tenni magunkat. A történet további részében is többször kimondja, hogy ő micsoda, akkor is, amikor már teljesen felesleges, mert már mindenki tudja. Túl sokszor emlegeti feleslegesen, ami a hisztijeivel elegyítve idegesítő.

Szerkesztés terén kicsit csalódtam a könyvben. A fejezetek elején található CragWikis bölcsességekkel és a karmolásnyomokkal nincsen gond, tükrözik a történet hangulatát. Az viszont nem fér a fejembe, hogyan lehet ennyi hiba egy könyvben, jelen esetben egy olyan korosztálynak szánt történetben, ami még nem biztos a saját helyesírásában és könnyen eltanulja a rosszul leírtakat? Többször futottam bele olyan hibába is, amikor egymás után három-négy szó egybecsúszott. Rá lehetne fogni arra, hogy rosszul egalizálták a szöveget, de sajnos látszik, hogy itt nincs ilyesmiről szó, egyszerűen csak nem esett át a szükséges alapos ellenőrzésen. Ezen kívül még a szöveg sűrűségével sem voltam megbarátkozva. A betűméretet bátran nagyobbra lehetett volna venni, hiszen még mindig a gyerekek az első számú célközönség, és sokszor még a felnőttek is visszariadnak a túl sűrű szövegtől.

A formai megjelenést leszámítva meg vagyok elégedve a könyvvel. A történet sem tökéletes, de kellemes kikapcsolódást nyújt, és macskarajongóknak erősen ajánlott! Köszönöm a Főnix Könyvműhelynek és a Kildarának, hogy ismét egy régóta vágyott könyvet olvashattam el!

BORÍTÓ: Nem elég figyelemfelkeltő, és nem adja vissza kellőképpen a tartalmat. Egyetlen pozitívuma a zöld szín. 2 pont

TÖRTÉNET: Izgalmas, helyenként minimálisan irritáló szálak is vannak benne. Gyerekek számára biztosan érdekes kis történet. 4 pont

KARAKTEREK: Sok fantázialény, Szerzet szerepet kapott a történetben, mégis voltak olyan hibák a karakterábrázolásban, ami miatt kevésbé voltak szerethetőek. 4 pont

FÜLSZÖVEG:
„Minden legenda kezdődik valahol…

Az ifjú Sherlock Holmes élete legszemélyesebb bűntényével kerül szembe. Bátyját, Mycroftot egy holtest mellett találják késsel a kezében – egy bezárt szobában. Sherlockon kívül senki más nem hisz az ártatlanságában, így neki kell a rejtélyes eset végére járni. 

Az ügy szálai Londonból Moszkvába vezetnek, ahol Sherlock megpróbálja kideríteni, kinek áll érdekében bemártania bátyját, és vajon miért. 

Ha nem jár sikerrel Mycroft akasztófán végzi…”

„Micsoda izgalom! Hátborzongató gyilkosságok, rémisztő gonosztevők, ördögi rejtélyek megállás nélkül. Mi mást várhatnánk még? (Charlie Higson)

EREDETI CÍM: Young Sherlock Holmes – Black Ice
SOROZAT: Ifjú Sherlock Holmes 3.
KIADÓ: Főnix Könyvműhely
OLDALSZÁM: 216
KIADÁS ÉVE: 2015
MŰFAJ: Gyermek- és ifjúsági irodalom
FORDÍTÓ: Bajkán László

Mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, amikor egyik kedvenc tevékenységünket a hátunk közepére sem kívánnánk. Így jártam én az olvasással, amikor kezembe vettem Andrew Lane Fekete jég című könyvét, amely az Ifjú Sherlock Holmes sorozatnak a harmadik része. Kicsit furcsa, hogy pont ezzel a résszel találkoztam, ugyanis az első kettőt nem olvastam – amit őszintén szólva nem is bánok. Ismered azt az érzést, amikor egy könyv csukva nagyobb szolgálatot teljesít, mint kinyitva? Ez a kötet a tökéletes példája ennek!

Ha már egy Sherlock Holmes történetről van szó, azt gondolná az ember, hogy hű, ez izgi lesz! Belekezd szépen a sztoriba, rájön, hogy hiába sorozat része, önálló regényként is megállja a helyét, olvassa, hogyan kell horgászni, történik egy gyilkosság, elindul a nyomozás, majd erőteljesen fejest ugrik a csalódásba. Én legalábbis így jártam. Mivel elsősorban gyerekeknek szól a történet (11+), egy izgalmas, cselekményében mégsem túl brutális nyomozós krimit vártam. Eleinte még úgy éreztem, hogy meg is van a célközönség, a nyelvezet egyszerű, a korosztálynak megfelelő, eleinte nagyon is olvastatta magát, és a cselekmény is érdekes lehet. Kezdeti lelkesedésem azonban nem tartott sokáig. Olyan erős unalom vett rajtam erőt, hogy nem tudtam haladni vele. Sherlock horgászik, tök jó. Megtörténik a gyilkosság, pipa. Mycroft börtönben, pipa. De valahogy ki is kell juttatni, és bebizonyítani az igazát. Az igazat megvallva, már idáig is nehezen jutottam el, az első pár oldal után elszállt az érdeklődésem, nem tudtam hogyan orvosolni a helyzetet. A jó alaptörténet el lett rontva azzal, hogy az egyszerűbb dolgok túl lettek gondolva, a több figyelmet igénylő jelenetek pedig le lettek butítva, így nem kaptam meg azt a zsenialitást, amit egy Sherlock történet esetében elvárok.

Az ifjú Sherlockunk valóban fiatal, 14 éves, és korához képest szokatlan kalandba keveredik – ez tökéletes alapot adna egy gyerekhős megteremtésének! Főleg, ha azt is számításba vesszük, hogy egy éles eszű fiúról van szó, aki nem csak a nyomozásban jeleskedik, hanem zenei pályán is egy fejlődőképes, vagány kölyök, korához képest pedig különösen bölcs. Mégis van a történetben valami törés, ami a fiatal fiút illeti, mert néha úgy éreztem, mintha a korábban bölcsnek megismert karakter elbutulna, vagy éppen hajlana a brutalitás felé. Több karakterben is hasonlóan éreztem ezt a kettőséget, de számomra egyikük esete sem volt annyira zavaró, mint a főhős Sherlocké. Jó úton halad a rejtélyes gyilkosság ügyének felgöngyölítésében, de néha nem a legjobb döntéseket hozza, ami még nem is lenne probléma, mert tanul belőle. Azonban az íróra nagyon haragszom, mert egy fiatalabb korosztályt megcélzó történetbe olyan cselekményt is beleszőtt, ami sokat ront a történet értékén. Kalandja során találkozik egy csapat hajléktalan gyerekkel – ami elég erős ellentét a történetben, hiszen még ő maga is gyerek –, akik szégyenérzet nélkül képesek szinte bármire. Amikor az ifjú Sherlock úgy menekül meg tőlük, hogy gyakorlatilag egy sorstársukra uszítja rá a bagázst, akik szabályosan szétszedik társukat… úgy éreztem, ez lesz az a pillanat, amikor elégetek egy könyvet, hiába nem szokásom könyvet megalázni, legyen az bármilyen rossz. Végül nem lángolt a kötet, mert nincsenek piromán hajlamaim.

Kicsit szomorú, és csalódott vagyok, mert ez a történet nem lett volna annyira rossz, ha az író kellően letisztázza a saját fejében a dolgokat,mielőtt papírra veti azokat, és nem kever bele teljesen felesleges cselekményszálakat. Az amúgy sem hosszú történet így biztosan rövidebb lett volna, de jóval élvezhetőbb is. Sajnálom, hogy nem tudtam megszeretni a történetet, mert a borító nagyon el lett találva, régóta szemeztem is már vele. Talán jobb lett volna, ha megmaradok a szemezgetésnél, ugyanis ennél a könyvnél elérkezett az, amitől sok könyvmoly retteg: nem olvastam végig, feladtam az utolsó 40 oldalon, közel 10 nap szenvedés után. Ami lássuk be, egy 216 oldalas könyv esetében ciki. Már kollégám is cukkolt, hogy mi van velem, hát nem ezt szokta meg tőlem. Egy valami biztos: én ezt nem hogy egy gyerek kezébe nem adnám, de még felnőttébe sem, maradjunk csak inkább a klasszikus Sherlock történeteknél, mert ez nem lett az igazi.

Köszönöm a Kildarának és a Főnix Könyvműhelynek, hogy megtudhattam, az Ifjú Sherlock hogyan nyomoz.

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Kapcsolódik a történet hangulatához, montázsszerűen megmutat pár fontosabb elemet, Sherlock karakterét is beleépítve. A Kreml képe plusz pozitívum, jól képviseli a történet orosz vonalát. A színvilága különösen tetszik. 5 pont

TÖRTÉNET: Izgalmasan indul, majd egyre laposabbá, unalmasabbá válik, ebből adódóan sajnos kénytelen voltam feladni. 1 pont

KARAKTEREK: A karakterek felépítése elsőre nagyon jól sikerült, később mégis lebutítottnak érződnek. 3 pont