Fülszöveg:
„Mit adnál azért, hogy megmentsd a szeretteidet?
A szabadságodat, az életedet?
Mit tennél, ha ráébrednél, hogy mindez hiába volt?
Beletörődnél, küzdenél?
Lilian küzdött. Mindent megtett, mégis elbukott, most pedig már sohasem szabadulhat a Pokolból. Ő az Ördög egyik bérgyilkosa. Életre szóló szerződéssel. Egy lélektolvaj, aki levadássza azokat, akik keresztbetettek Lucifernek, a lelküket pedig magával viszi.
Az új megbízás egyértelmű, a feladat világos, ám Lil dolga korántsem olyan egyszerű, mint gondolta volna. Mert a Pokolban semmi sem az, aminek látszik.
Lilian azt hitte, hogy fogsága évei alatt már mindent látott, átélte már a legrosszabbat, ám kénytelen rájönni, hogy érhetik még meglepetések. Lucifer nem kegyelmez, nem felejt, és nem bocsát meg, most pedig a lehető legkegyetlenebb büntetést eszelte ki. Lil-nek újra meg kell harcolnia a puszta életben maradásért.
Közben azonban a feladatát is el kell végeznie, ami nem csak azért nehéz, mert Greg Weiss kedves, jóképű, és minden tekintetben úriember. Lil-re az ilyesmi már sok-sok éve nincs hatással. De történik valami, ami még az ő jéghideg maszkját is darabokra töri, és felszítja lelkében a lázadás szikráját.
Szabadulni akar, bármi áron, csakhogy ebben a háborúban már nem csak az ő élete a tét. Senkiben sem bízhat, senkire se számíthat. Élete legveszélyesebb küldetésére indul, mely egyben az utolsó esély a szabadulásra. Pokoli játszma ez, ahol a szabadság nagyobb kincs, mint maga az élet.”

Eredeti cím: Pokoli szolgálat
Kiadó: ABA
Oldalszám: 320
Kiadás éve: 2013
Műfaj: Urban fantasy

Értékelésem:
Régóta szemezgettem már a Pokoli szolgálattal, a fülszövege azonnal megfogott, a könyvhöz készített rövid videót is többször megnéztem. Nagyon vágytam már rá, hogy olvashassam, végre erre is sor került és meglepően könnyen olvastatta magát!

A cím is sokat sejtetett, és már az első mondattal sikerült kizárnom a külvilágot, érezhető volt a feszültség, az, hogy komoly a baj, mégis egy ideig még várnom kellett, hogy megtudjam, pontosan mi az. Nem derült ki minden azonnal, egyenletesen adagolva kaptam meg az információkat, amelyek arra késztettek, hogy tovább olvassak. Már a történet eleje is pörgős, a szerződés aláírása után pedig még jobban pörögnek az események, egyre jobban megismerjük a főszereplőt, Lilt, és a múltjának legmeghatározóbb momentumait. Lil mindenkit elveszített, akit szeretett, a húga betegsége alatt bizonyos értelemben már az édesanyjuk sem volt velük, miután feladta a reményt, így Lilnek egyedül kellett küzdenie Savannáért. A szeretetét mi sem bizonyíthatta jobban, hogy „eladta a lelkét az ördögnek”, de arra nem számíthatott, hogy végül nem kap segítséget, de ettől függetlenül szolgálnia kell.

A legkegyetlenebb munkát végzi, lelkeket rabol, és emelett egy olyan életet él, amiben nem számít, hogy mit szeretne, mire vágyik, Lucifer akaratának kell magát alárendelnie. Amikor megpróbál kitörni ebből a hálátlan szerepből, olyan kegyetlen büntetést kap, amilyet még elképzelni is szörnyű. Ahogy olvastam a Termekben átélt szenvedést, megborzongtam, én is együtt szenvedtem Lillel, hiába tudtam, hogy ez nem a valóság, mégis beleéltem magam a történtekbe, Vivien nagyszerűen leírta még a legborzalmasabb pillanatokat is!

Amikor Lilnek Amandát alakítva kellett elcsábítania Greget, csupán azért, hogy egy újabb feladatot teljesítsen, éreztem, hogy ez az eset más lesz, de arra nem számítottam, hogy vele kapcsolatban több meglepő fordulat is lesz, gondolok itt a hasonló sorsra. Nem értettem, hogy Gregnek miért kell meghalnia, egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy ő is szerződést kötött, de nem a saját nevét adta az egyezséghez. Egy életet kioltani, egy lelket elrabolni nem könnyű feladat, Lil dolgát pedig nehezítette az a felismerés, hogy Savanna lelke Greg lánya, Julie testében él tovább – ennél nagyobb pofont Lucifer nem is adhatott volna! Olvasás közben folyamatosan gyűlt bennem a feszültség, és itt eljutottam arra a pontra, hogy egy kis időre meg kellett álnom a könnyeimet törölgetni.

Lucifer kegyetlen és sunyi uralkodó, én is rettegtem tőle, de mégsem őt tartottam a leggonoszabb szereplőnek, hanem a fiát, Samaelt, ő még az apját is felülmúlja. Régen váltott ki belőlem egy szereplő olyan erős ellenszenvet, már-már gyűlöletet, mint Samael, de Lerajie sem nyerte el a tetszésemet. Több szereplővel kapcsolatban is kétes érzéseim voltak, a cselekedeteikből, jellemükből nem mindig lehetett könnyen eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon állnak, de pont ettől voltak érdekesek. A legnagyobb fejtörést Berith és Gabe okozták, de szerencsére itt is eloszlottak a kételyeim, és Gabe a szívemhez nőtt. Egy különleges kötelék alakult ki Gabe és Lil között, hozzájuk köthető kedvenc idézetem is:

Ha rajtam múlna, már régen feketék lennének a szárnyaid.

Amikor már Greget és Juliet megmentették Lucifertől, Lil pedig „fekete tollak tengerében” ébredt, elmosolyodtam, mert az egyértelmű volt, hogy főszereplőnk élete még nem érhet véget, és a Gabe-bel kötött alku beteljesedésével sikerült Lucifert meglepni. Nem akartam elhinni, hogy a végére értem egy nagyszerű történetnek, a folytatásból bemutatott részlet pedig már kínzás volt nekem. Remélem, hogy egyszer megjelenik a trilógia többi része is, mert ezzel betekintést nyerhettem egy olyan világba, amiből ennyi nem elég!

Borító: Viszonylag egyszerű, de szép borító, tetszenek benne a kékes árnyalatok. A sötét felét kicsit üresnek érzem, oda még valamilyen elem kerülhetett volna. 4/5

Történet Végig fenntartotta az érdeklődésemet, többször is ért meglepetés. A cselekményt helyenként jobban ki lehetett volna bontani. 4/5

Karakterek: A szereplők leírásai nagyon jók, könnyen el tudtam őket képzelni, persze a kedvencem Lilian, az alakváltás miatti sokoldalúsága különösen tetszett. 5/5

Fülszöveg:
„A mérföldkőnek számító Sons of Anarchy – Kemény motorosok című televíziós sorozat negyedik évadja után játszódó történetét Kurt Sutter, a széria vezető producere találta ki. A klubtagság fele éppen hogy csak kiszabadult a Stockton állami börtönből, de a Galindo drogkartell máris a nyakukban liheg, így nem unatkoznak a motorosok. Jax Teller, a SAMCRO alelnöke mégis kénytelen egy másik problémával foglalkozni, amikor megtudja, hogy ír féltestvére, Trinity már hónapok óta az Egyesült Államokban tartózkodik – és az orosz Bratva-gengszterekkel lóg. Most azonban eltűnt, és Jax biztos abban, hogy ehhez az életét fenyegető maffiaháborúnak van köze. Jax, Chibs és Opie társaságában Nevadába utazik, hogy megkeresse, és hazavigye. Trinity ugyan félig ír, félig viszont Teller, és ahol a Tellerek megjelennek, ott kő kövön nem marad.”

 „A Maffiózók óta nem uralta így a tévéképernyőt egy csapat izzadt, erőszakos vadállat...” – Rolling Stone

 „Első osztályú... A mai napig az egyik legjobb tévésorozat.” – Newsday

 „Az egyik legjobb dráma a tévében.” – Time

 „Öt csillagból négy. A Sons csúcsra járatja a drámát.” – New York Daily News” 

Eredeti cím: Sons of Anarchy: Bratva
Kiadó: Twister Media
Oldalszám: 302
Megjelenés éve: 2014
Műfaj: Krimi, dráma
Fordító: Varga Attila

Értékelésem:
Minden a Sons of Anarchy című televíziós sorozattal kezdődött. Egy kedves ismerősöm nagyon sokat emlegette beszélgetéseink során, de akkor még nem gondoltam volna, hogy magával ragad majd a két keréken száguldozó rosszfiúk világa. Hetekig nem voltam hajlandó belekezdeni, mert nem vagyok egy nagy sorozatnéző, így a SOA-t ajánló ismerős egy kicsit cseles volt, azt a javaslatot kaptam, hogy hallgassam meg a sorozatban felhasznált zenéket. Engedtem a csábításnak, és rövid időn belül azon kaptam magam, hogy csillogó szemekkel nézem Jax Teller és társai akciódús történetét, nem sokkal ezután pedig már a különböző SOA ereklyéket kerestem. Nincs mit titkolnom, függő lettem, és legnagyobb örömömre rátaláltam erre a könyvre, ami a sorozathoz ad egy kis kiegészítést.

Azt érdemes tudni, hogy a könyv a negyedik évad után játszódik, pontosabban vannak utalások az évadra is, így a történet sokkal érthetőbb, ha az olvasó – a sorrendet betartva – a sorozattal kezdi, és ha mód van rá, a negyedik és ötödik évad között olvassa el a könyvet. Önálló olvasmányként nem ajánlom, mert ez a könyv inkább egy kis csemege a rajongóknak. Négy évadon keresztül együtt nevettem, és együtt sírtam a srácokkal, nagyon megszerettem őket, így a könyv egy külön ajándék volt lázadó lelkemnek. Amikor már csak pár rész választott el az olvasástól, szinte végig a könyvet ölelgettem, annyira vártam arra, hogy elmerülhessek a papírra vetett kalandokban.

Amikor végre elérkezett a szent pillanat, és kinyitottam a könyvet, sokadjára csodáltam meg a címnegyedben felhasznált képet – mert nem tagadom, sokszor belelestem már. Minden fejezet első oldala fekete alapon fehér, így jól el vannak választva a fejezetek. Már önmagában a könyv látványát könnyen megszerettem, a tartalomra sincsen panaszom, röviden, tömören, imádtam! Bármennyire szeretnék elhatárolódni a sorozattól, ebben az esetben nem tudok, mert ezt a könyvet akkor érdemes olvasni, ha már megvan hozzá a szükséges előismeret.

Amikor olvastam, úgy éreztem, mintha tényleg a sorozatot folytatnám. A könyvben Jax féltestvére, Trinity kap jelentősebb szerepet, aki a sorozatban csak rövid időre jelent meg, de örültem, hogy egy kicsit visszatért közénk, attól függetlenül, hogy bajban volt. Betekintést nyerünk Trinity és a Bratva kapcsolatába, megtudjuk, mit is keres közöttük, persze nem ilyen egyszerű a dolog, bonyodalmak akadnak, mint mindenhol, ahol a Tellerek jelen vannak.

Hangulatában igazi SOA, ahol a srácok megjelennek, ott mindig van valami balhé, olyan nincs, hogy ne folyjon a vér a közelükben, és mindezt humorral is sikerült dúsítani. Több olyan jelenet is van a történetben, amit nehezen bírtam úgy olvasni, hogy közben ne röhögjek fel hangosan. A könyvben is imádtam Jax Tellert, szerettem Opie és Chibs stílusát, sok helyzetben a párbeszédeket a szereplők sorozatbeli hangjával hallottam fejben, el tudtam képzelni a mozdulataikat, a reakcióikat. Azt mondanom sem kell, hogy egy ilyen könyvben elkerülhetetlen a trágár kifejezések használata, de a sok káromkodás, verekedés és lövöldözés ellenére az Anarchia Gyermekei is ugyanúgy tudnak szeretni, mint más emberek, nekik is vannak érzéseik.

Az aktuális történések mellett felbukkan egy csipetnyi múlt, olyan események, emlékek is említésre kerülnek, amelyek valamilyen szinten befolyásolják a leírt cselekményeket. Többször is az a gondolat fordult meg a fejemben, hogy ezek a srácok javíthatatlanok, de így szerettem meg őket, és ez a könyv csak növelte eddig sem visszafogott rajongásomat. 

Egyetlen bajom volt a könyvvel, de szerintem nem én vagyok az egyetlen olyan SOA rajongó, aki hasonlóan vélekedik: rövid volt, sokkal többet is szívesen olvastam volna. Az utolsó pár fejezethez kellett egy kis lelki erőt gyűjtenem, mert nem szerettem volna még a végére érni, de amikor bekövetkezett az a pillanat, hogy becsuktam a könyvet, ürességet éreztem, nem akartam semmit csinálni. Több SOA könyvet szeretnék! Azért az vígasztal egy kicsit, hogy a sorozatból nekem még hátra van 3 évad, amit nem néztem meg, így még bőven kapok a srácok rosszaságából.

Ezt a könyvet minden SOA rajongónak ajánlom, aki a sorozatot szerette, a könyvben sem fog csalódni!

Borító: Megidézi a Sons of Anarchy hangulatát, szívesen nézegettem jó ideig még az olvasás után is. Tetszik, hogy a borító egyes elemei még formalakkot is kaptak. 5 pont

Történet: Egy izgalmas, eseménydús történetet kapunk, és ismét megbizonyosodom arról, hogy ezek a fiúk javíthatatlanul rosszak, és még a legnehezebb helyzetekben sem hiányozhat az életükből a humor, a lazaság. Biztos vagyok benne, hogy még sokszor el fogom olvasni. 5 pont

Karakterek: Minden szereplőről megtudjuk a fontosabb jellemzőket, megjelenésük, viselkedésük leírása tökéletesen visszaadja a sorozatban megismert karaktereket. 5 pont

Fülszöveg: Egy regény, amiben minden lehetséges. Egy amerikai kisváros, ahol szörnyű gyilkosságok történnek. Egy Átjáró, ami a szellemvilágot összeköti az élővel. Egy Dögkút, amiről legendák keringenek.

Clive Wallace kiegyensúlyozott, idilli kapcsolatban él feleségével, Susannával, és két kisfiával, Timmel és Robinnal. Megszokott életük azonban váratlan fordulatot vesz, amikor a kisvárosban gyerekek tűnnek el nyomtalanul, miközben a szüleiket könyörtelenül lemészárolják.

Egy borús délutánon Tim és két barátja sárkányt eregetni indulnak a közeli tisztásra, nem is sejtve, hogy halálos veszély leselkedik rájuk.

Jack Homa, a város öregedő seriffje, próbál a rejtély megoldására bukkanni, azonban egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy a kisváros lakói sötét titkot őriznek a múltból. 

Mindeközben Clive-nak szembe kell néznie szörnyű rémálmaival, és eltitkolt múltjával, hogy a családját megmenthesse a borzalmaktól.

De kicsoda Gerald, aki kezében egy véres csákánnyal bújik meg a sötét árnyékban? És mit akarnak Robintól a halott gyerekek szellemei?

A Hontalan lelkek egy olyan hátborzongató misztikus thriller, ami a 80-as és 90-es évek nagysikerű horrorfilmjeinek – a Rémálom az Elm utcában, a Péntek 13, és a Kampókéz – , hagyományait viszi tovább, és ötvözi napjaink kísértethistóriáival. John Cure legutóbbi regénye: A gonosz új arca, hetekig vezette a Bookline „Horror&Thriller” kategóriájának sikerlistáját.

 És felcsendül egy mondóka: 
"gyerekek lelke, sötét az este 
este, este, a gyereket leste 
leszállt az éj, minden sötét 
Gerald eljön a gyerekekért"

Második, javított, átdolgozott kiadás.

Kiadó: Mogul Kiadó
Oldalszám: 426
Kiadás éve: 2016
Műfaj: Misztikus thriller

Értékelésem:
Egy cím, egy történet, egy rejtély. Rettegés, izgalom, borzongás és egy mondóka, ami végigkíséri a történetet. A Hontalan lelkek nem csak egy misztikummal fűszerezett thriller, hanem ennél sokkal több.

Izgatottan vártam a könyv megjelenését, kíváncsi voltam, mi rejtőzik a borító alatt. Már a megjelenés napján a kezemben tarthattam a könyvet, de ekkor még nem tudtam, mi vár majd rám. Az ijesztő borító nem hagyott nyugodni, mindig szem előtt volt, nem engedte el a tekintetemet, rá kellett néznem újra és újra. A fülszöveget többször elolvastam, és arra ösztönzött, hogy ne várjak tovább, merüljek bele a tartalomba.

Gondosan felkészítettem magam a történetre, megvártam, míg leszállt az éj, a háttérben halkan szóltak kedvenc zeneszerzőm, Adrian Von Ziegler dermesztő hangulatú művei, és átadtam magam John Cure világának. Négy éjszakát töltöttem Edgar’s Hill lakói között, négy éjszakám telt éber izgalommal, várva az újabb hajmeresztő pillanatokat, vártam Gerald és a gyerekek megjelenésére, a rejtélyek megfejtésére. Nappal egyéb teendőim mellett is többször lopva pillantottam a borítóra, gondolataim a történet körül forogtak, és tudtam, hogy amint leszáll az éj, Gerald várni fog rám, ahogyan  a gyerekek is.

Minden éjszaka hívtak magukkal, és hű olvasóként jöttem is, igyekeztem nem sokáig várakoztatni őket. Hűségemért cserébe megmutatták világukat, megimsertem a Hontalan Lelkek, a Lélekfutárok és a Senkik Birodalmának legendáját, Gerald Procord szomorú történetét, a gyerekek mondókáját pedig az emlékezetembe véstem.

Számomra az nem volt meglepő, hogy a gyerekekkel is próbáltak kommunikálni, mivel a gyerekek fogékonyabbak a túlvilággal kapcsolatos dolgokra, így érthető volt, hogy Robintól kérnek segítséget, ezzel együtt a kisfiú a történet hősévé is vált. A kis Robint bátyja, Tim sokat piszkálta beszédhibája miatt, mégis fontos szerepet kapott a történet során.

A Hontalan lelkek a megoldásra váró rejtélyek mellett tartogat meglepetéseket is, egyes szereplők múltjába jobban betekintést nyerhetünk, és olyan titkokat is megtudhatunk, amelyeket még ők sem tudhattak egymásról, régi ismertségük ellenére. Különböző embereket és különböző történeteket ismerünk meg, valami mégis közös bennük: belekeveredtek egy átok okozta rémálomba. Egy olyan átok árnyékolja be napjaikat, ami több legendához köthető és egy régi gyilkosság, majd egy azt követő felelőtlen hazugság következtében a legendák valósággá válnak.

Edgar’s Hill városában egy féktelen sorozatgyilkos barbár módon mészárol le felnőtteket, gyermekeik pedig rejtélyes módon eltűnnek – ez minden okot megad az aggodalomra, hiszen rövid időn belül több ilyen eset is megtörténik. A feszültség egyre nő, és nem egyszer előre tudhatjuk, hogy egy adott szereplő meg fog halni, ugyanis John erre szépen utalgat, ezzel fenntartva az olvasó figyelmét, de nem árul el előre mindent. A legborzasztóbb rész számomra a sárkányeregetés volt, mert a gyerekek nem hallgattak a szülői intelemre, makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy az erdő a megfelelő hely a sárkányeregetésre. Nem fér a fejembe, hogy a szülők hogyan engedhették el egyáltalán bárhova is a gyerekeket, amikor tudták, hogy kicsi városuk nem biztonságos, egy veszedelmes gyilkos ólálkodik közöttük, ráadásul Tim édesapja, Clive nagyon jól tudta, milyen veszélyek leselkednek rájuk. Érezte, hogy el kell hagyniuk Edgar’s Hill-t mégsem volt képes lépni, csak amikor már elkésett.

A történet során komoly fejtörést okoztak a hangyák, amelyek ebben az esetben a Lélekfutárokat testesítik meg, és minden gyilkosságnál jelen vannak. Kulcsfontosságú szerepe van egy ládának, ami az Átjáró, amely összeköti a szellemvilágot és az élők világát. Számomra a történet legfélelmetesebb eleme a Dögkút volt, én biztosan nem mennék a közelébe, Hartfield részéről bátor tett volt lemenni, nekem egyszer is sok lett volna. Az eseményekbe szorosan belegabalyodik Homa, a seriff, és Peter, a halottkém, ők is értetlenül állnak a történtek előtt, de közben az olvasó már egy kicsivel előttük jár, hiszen mi, akik már a kész történetet tartjuk a kezünkben, több szereplő oldaláról látjuk az eseményeket, mégis marad nekünk is egy kis rejtély.

A kitartó munka eredményeként pont kerül az ügy végére, de olvasóként ismét egy kis előnyben részesülünk, mert tudjuk, hogy a Hontalan lelkek egy trilógia első része, az utolsó mondat pedig elárulja, hogy még nem ért véget a borzalom, a következő részben újabb borzongás vár ránk.

Köszönöm a nagyszerű történetet John Cure írónak, valamint a Mogul Kiadónak, megtisztelő, hogy frissen a kezemben tarthattam a Hontalan lelkeket!

Már a könyv megjelenése előtt éreztem, hogy a Hontalan lelkek egy olyan történet lesz, amit édesanyámmal el kell olvastatnom, mert szereti az ilyen témájú könyveket. Amikor a könyvvel a kezemben értem haza, boldogan mutogattam neki a borítót, olvasás közben és utána is többször mondtam neki, hogy ez biztosan érdekelni fogja. Kíváncsian várom, hogy mikor veszi végre kézbe, és remélem, hogy hamarosan kifaggathatom véleményéről. Persze nem csak édesanyámnak ajánlom ezt a könyvet, hanem mindenkinek, aki szeret borzongani, nem riad vissza a késő esti olvasásoktól, és nem tud ellenállni ennek a rövid kis mondókának:

gyerekek lelke, sötét az este
este, este, a gyereket leste
leszállt az éj, minden sötét
Gerald eljön a gyerekekért

Borító: Hűen tükrözi a belső tartalom világát, egyszerre jó és rossz ránézni. Rossz, mert ijesztő, mégis jó, mert vonzza a tekintetet, és addig nem hagy nyugodni a látvány, amíg végre meg nem ismerem a tartalmat. 5/5

Karakterek: A történetben találunk jó és rossz szereplőket, a szerepüknek megfelelő tulajdonságokkal. Legjobban a Hontalan Lelkek leírása tetszik, nem egyszer kerestem a tekintetüket a valóságban is. 5/5

Történet: Alaposan felépített, nem tudunk meg azonnal mindent, kellő izgalommal vártam, mit fog történni minden egyes lapozás után. Ezt a hátborozongató történetet film formájában is el tudnám képzelni, egyes jeleneteknél biztosan megijednék. Még sokáig a hatása alatt leszek. 5/5

Fülszöveg:
Timothy Archer episzkopális püspök ugyan elkötelezte magát az egyháznak, de korántsem vak és bigott, így fia és szeretője öngyilkossága után nem csupán a személyes hite rendül meg, de a történeti Krisztus létébe vetett bizalma is. Az Izraelben előkerült ősi szövegekben keresi a választ, médiumon keresztül kapcsolatba lép halott fiával, s az, hogy saját életét is górcső alá veszi, érinti mindazokat, akik így vagy úgy hozzá tartoznak. Az úgynevezett Valis-trilógia utolsó darabja a halál és a hit paradoxonjainak nyughatatlan, elgondolkodtató és megindító körüljárása. 
A regény Dick utolsó műve, melynek megjelenését már nem érhette meg.

Eredeti cím: The Transmigration of Timothy Archer
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalszám: 226
Kiadás éve:  2011
Műfaj: Sci-fi
Fordító: Pék Zoltán

Értékelésem:
Váratlanul jött velem szembe, kérte, hogy vegyem észre . Kíváncsian emeltem le a polcról, majd rövid ismerkedés után úgy döntöttem, megadom a lehetőséget a teljes megismerésre. Nem bántam meg.

Ez volt az első könyv, amit az írótól olvastam, ami azért is érdekes, mert ez egy trilógia befejező része, egyben az író utolsó könyve is. Ennek ellenére nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne bármilyen előismeretre, mert ez a könyv önmagában is megállja a helyét. Mint frissen avatott Dick-olvasó, még nincsen viszonyítási alapom, de engem nagyon megfogott. Sokan foglalkoznak vallással kapcsolatos témákkal, számtalan történetben fontos szerepet játszik, azonban a Timothy Archer lélekvándorlása egy nem mindennapi darab.

Már a bevezetésnél kérdések merülnek fel bennem a narrátor kilétét illetően, az olvasó nem tudja meg azonnal a nevét, emellett egy ideig ott marad még a kíváncsiság, hogy mi köze lehet Timothy Archerhez, és mikor esik végre szó róla is. Oldalról oldalra egyre jobban kibontakoznak a cselekmények, megismerjük Timothy Archer titkait – és  mindezt úgy, hogy ő már nem is él, Angel mindent csak elmesél. Időnként egy kicsit idegesítőnek tartottam, hogy Angel mindig emlékeztet: a püspök már halott, de ezzel együtt megadja azt a szükséges feszültséget, ami az olvasás alatt végig bennem volt.

Hogyan fog meghalni? Mikor? Miért? És mikor is jön el az a bizonyos lélekvándorlás? Ahogyan haladtam előre a történetben, tudtam, hogy egyre közelebb kerülök a kérdések megválaszolásához, mégis egyre nehezebb volt kivárni.

Egy percre sem untatott, mindig történt valami, szinte minden szereplőnek van valamilyen kisebb vagy nagyobb dilije. A főszerepben egy püspök áll, akit nem kell félteni az élettől, mondhatnánk azt is, hogy megéri a pénzét, időnként elég kelekótya, de tartogat ám meglepetéseket az olvasónak! A történet vége felé már azt hittem, hogy nem érhet több meglepetés, de tévedtem, mert pont ekkor lepődtem meg a legjobban, és megkaptam a magyarázatot is a lélekvándorlással kapcsolatban.

Az izgalmas és érdekes történet olvastatta magát, és szomorúan állapítottam meg, hogy túl hamar a végére értem. Bátran ajánlom azoknak, akik nem riadnak vissza egy olyan történettől, amiben a vallás mellett megférnek a drogok, az öngyilkosságok és a furcsa emberek!

Borító:  A borító érzékelteti a vallás fontosságát a történetben. Egy részlet is látható a keresztre feszíttett Jézusból, de fejjel lefelé, ezzel utalva arra is, hogy ez nem egy hagyományos történet lesz. 5/5

Történet: Tele van érdekességekkel, fordulatokkal, meglepetésekkel. 5/5

Karakterek: A szereplőkről olyan leírásokat kapunk, amelyek fontosak a történet szempontjából, ettől függetlenül néhány szereplőről több információnak örültem volna. 4/5

Fülszöveg:
Claire Denvers nagy reményekkel kezdi meg tanulmányait a poros kisváros, Morganville egyetemén, de reményei hamarosan rémálommá változnak, amikor összetűzésbe kerül a helyi lányokkal, akik gyorsan megtanítják neki, hogy hol is a helye az iskolai rangsorban. Valahol a sor legvégén. Miután súlyosan megfenyegetik, Claire kénytelen menekülni a kollégiumból, és szűkös anyagi lehetőségeihez képest elfogadható albérlet után nézni a városban. Így kerül az Üvegházba, és így szerez új barátokat és lakótársakat a különc Eve, a lázadó Shane és a titokzatos Michael személyében, aki valamilyen furcsa oknál fogva sosem mutatkozik nappal a többiek előtt. Nemcsak az Üvegház, hanem egész Morganville hemzseg a titkoktól. Azt mondják, a kisvárost valójában a vámpírok irányítják, és nem ajánlatos ujjat húzni velük. Claire érkezésével felborítja a fennálló rendet, és ahogy egymás után bukkannak elő az ősi titkok, úgy kerülnek Claire és barátai egyre nagyobb veszélybe. A házuk előtt pedig már kezdenek felsorakozni a vérszomjas élőhalottak.

Eredeti cím: Glass houses
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalszám: 302
Kiadás éve:  2010
Műfaj:  Dark fantasy
Fordító: Totth Benedek

Értékelésem:
Végre egy olyan vámpíros regény, ami nem csöpög!

A XXI. században már szinte divat vámpíros regényeket írni, a lényeg, hogy mindig legyen benne botrány, és szerelem is. Az utóbbit Rachel Caine írónő könnyen háttérbe tudta szorítani, mert az események inkább egy súlyos problémával szemben álló csapatot mutattak be, nem pedig egy nyáltól és könnyektől csöpögő rózsaszín felhőn csücsülő párost, akik szinte nem is ismerik egymást, de már halálosan szerelmesek. A fennálló probléma sokaknak ismert lehet, sajnos teljesen hétköznapi, ha valakit bántalmaznak a suliban, koleszban, mert ilyen az emberiség. Az Üvegházban viszont erre megvan a megoldás, és ezt takarja a cím is. A főszereplő, Claire, túl fiatalon került a morganvillei egyetemre, ahol persze egyből áldozatául esett egy kegyetlen, önelégült vadállatnak, Monica személyében. Amikor már annyira elfajulnak a dolgok, hogy Clairet majdnem megölte, a ruháit pedig kidobta, már a vak is láthatta, hogy ez nem egyszerű iskolai csínytevések sorozata. A lány úgy döntött, hogy elköltözik a kollégiumból, maga mögött hagyva Monicát, tehát mindent, ami/aki árthat neki. Beköltözött az Üvegházba három másik fiatal mellé, ahol megismerte az élet másik oldalát. Lakótársai, Eve, Shane és Michael nem hétköznapi figurák, de Claire-nek pont ilyen lakótársakra van szükége. A történet során okoztak meglepetéseket, főleg Michael és az ő különös története illetve az, hogy nappal miért nem mutatkozik barátai előtt. Claire végre barátokat talált, akikre számíthat, de azt még álmában sem gondolta volna, hogy egy vámpíroktól nyüzsgő világba csöppen.

A kicsit hétköznapi, kicsit mégis érdekes sztorihoz megfelelő mennyiségű humor is társul, így olvashatóvá téve az ellaposodott részeket, és kárpótol olyan hibákért, mint például a sok névismétlés. Amikor már egymás után a harmadik mondatban olvastam ugyanazt a nevet, pedig semmi nagy változás nem történt, még csak más szereplőre sem terelődött a téma, teljesen feleslegesnek éreztem az ismétlést. Oké, tudom, ismétlés a tudás anyja, de azért a szereplők nevét nem felejti el az olvasó fél perc alatt.

Ettől eltekintve kellemes időtöltés volt Az Üvegház olvasása, és nyugodt szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik a vámpíros történeteket, vagy egy olyan olvasmányra vágynak, ami kikapcsolódáshoz tökéletes!

Borító: A cím elég jól látható, először ez ragadta meg a tekintetemet. Egy kicsit misztikusnak tűnik, figyelemfelkeltő, és a színe is tetszik. 5/5

Történet: Jó az alaptörténet, több jelenet is mosolyt csalt az arcomra. 4/5

Karakterek: Voltak kedvelt és nem kedvelt karakterek is, Michael pedig kifejezettem érdekes. 4/5

Fülszöveg:
Ennek a furcsa ötletektől hemzsegő, kalandos, vidám mesekönyvnek a szerzője, Lewis Carroll a múlt században élt, matematikaprofesszor volt az oxfordi egyetemen. Világhírűvé vált könyve első ízben 1865-ben jelent meg. Azóta – immár a világ gyermekirodalmának klasszikusaként – szinte valamennyi nemzet nyelvén napvilágot látott. Az angolszász humor e sajátos alkotása Alice oldalán elvezeti az olvasót Csodaországba – amely valójában álomvilág, a Viktória királynő korabeli Anglia torzképe. Aki ismeri az angol történelmet, az a Szív Királynőben könnyen felismerheti a hirtelen haragú Viktóriát, s férjében, a pipogya Szív Királyban a jelentéktelen Albert herceget. De megtalálhatjuk e könyvben az angol igazságszolgáltatás, iskolarendszer vagy éppen sportszenvedély végletekig vitt, humoros torzképét is.

Eredeti cím: Alice's Adventures in Wonderland
Kiadó: Móra
Oldalszám: 98
Megjelenés éve: 1974
Eredeti megjelenés éve: 1865
Műfaj: gyermekmese
Fordította: Kosztolányi Dezső
Illusztrálta: Szecskó Tamás

Értékelésem:
Gyerekként sokszor megnéztem a mesét, sőt, még nagyobb fejjel is láttam nem egy változatát, és úgy szerettem, kisgyerekként a Disney-féle könyvváltozatát is imádtam. Amikor elkezdtem olvasni a teljes változatot, arra számítottam, hogy hasonlóan kellemes lesz az élmény, de ahogy haladtam előre a történetben, egyre nagyobb csalódás ért. Lehet, hogy velem van a baj, és már kicsit meg is kophattak az emlékeim a mesével kapcsolatban, és azért nem volt meg teljesen a varázs, de ennek ellenére örülök, hogy elolvastam, és megismertem a teljes történetet.
Nem egy mai műről van szó, több generáció felnőtt már rajta, és sokan gondolhatunk rá úgy, mint gyermekkorunk egyik kedves meséjére, és számomra ezen nem fog változtatni a könyvben való csalódásom. Amikor olvastam, édesanyám csak annyit mondott rá, hogy jó nagy zagyvaság, és sokszor én is hasonlóan éreztem. Ha úgy fogjuk fel, hogy ez csak egy álomvilág, még így is elég betegnek tűnhet, és meglepődtem azon, hogy ezt egy matematikaprofesszor írta, hiába gondolják sokan úgy, hogy a matematikusok őrültek, ez nem minden esetben igaz, viszont Lewis Carroll esetében ennek az állításnak igazat kell adnom. 
Alapjában véve ez egy jó kis mese, csak néha már túlzásokba esett az író. Tudom, érdekes dolog, hogy Alice összemegy, és meg is tud nőni, attól függetlenül, hogy eszik vagy iszik valamit, de ez egyszer is bőven elég lett volna, max kétszer, egy idő után már untam, hogy megint megnő, megint összemegy. Ez csak egy példája az író érdekes képzelőerejének, persze ott van a fakutya is, amit az átdolgozásokban nagyon bírtam, és most ő volt nálam a kedvenc, bár én macskaként emlékeztem rá.
Voltak részek, amik azért tetszettek, például a rózsafestés, a krikettezés, és persze a hosszúra nyúlt uzsonna, de ezek talán azért is, mert a korábbi mesével kapcsolatos élményimből ezek voltak a legemlékezetesebbek.
Bár ez a könyv nem lesz a kedvenceim között, a folytatására azért kíváncsi vagyok, mert azzal még semmilyen formában nem ismerkedtem.

Borító: Egy rajzos, kicsit mesés borító, a főbb szereplők megjelennek rajta. Már alapból az is szépíti, hogy nem mai darab. 4/5
Karakterek: Mindenki kicsit vicces, van, aki már-már idegesíti, igazi álombeli szereplők. 5/5
Történet: Egy-egy jelenetnél könnyen belezavarodtam, sokszor tűnt zagyvaságnak a dolog, és ezen az sem segített, hogy mindez csak álom volt. 3/5

Fülszöveg:
Gyermeknek és felnőtteknek szóló egyetlen mese A kis herceg, a második világháborúban elpusztult s már klasszikusnak számító francia író remekműve. Története úgy indul, mint minden Saint-Exupéry-regény, egy repülőkalanddal, de ezúttal a bonyodalom nem a valóságban, hanem a költői képzelet világában folytatódik. Egy kisfiú jelenik meg a szerencsétlenül járt pilóta mellett a Szahara magányában, egy kisfiú egy másik bolygóról. S vele együtt feltündököl egy másik világ is, melynek embersége, tisztasága és szépsége sajnos már csak a költészet világából való. És Saint-Exupéry úgy beszéli el kis hercege történetét a maga icipi bolygóján, hogy mindnyájan fájdalmasan megáhítjuk azt az igazabb bolygót, s szívünkbe zárjuk az emberségben nagy kis herceget. A világszerte ismert, megrendítően szép mesét a nagy író eredeti színes rajzai díszítik.

Eredeti cím: Le Petit Prince
Kiadó: Móra
Oldalszám: 96
Megjelenés éve: 2015
Erdeti megjelenés éve: 1943
Műfaj: gyermekregény
Fordította: Rónay György
Illusztrálta: Antoine de Saint-Exupéry

Értékelésem:
A kis herceg történetét senkinek nem kell bemutatnom, kicsik és nagyok ismerik egyaránt, szinte mindannyiunk életének meghatározó meséje ez, ami nem csak gyermekeknek szól, hanem a felnőtteknek is, sőt, a felnőtteknek még talán tanulságosabb is. Sokan szeretik, és sokan vannak azok is, akik nem, de biztos vagyok benne, hogy nehezen találnék olyan embert, aki ne olvasta volna, nálunk még általánosban menő volt ezt olvasni.
Én még azért elég fiatal vagyok, de már mondhatom, hogy felnőtt fejjel olvasva ez a történet kicsit olyan volt, mint egy furcsa mese komoly mondanivalóval. Megmutatja, hogy többségében milyenek a felnőttek, és már itt felfedezhető az utalás a rohanó világra. Olyan embertípusokkal találkozunk a különböző bolygókon, amilyenekkel naponta összefuhatunk, és gyermekszemmel nézve nem is nagyon érthetjük őket.
Egy gyermek tele van kérdésekkel, a herceg pedig egy jó példa, mert ő nagyon szeret kérdezni, és a kérdéseire meg kell kapnia a választ. Persze nem csak a felnőttek világát ismerjük meg a herceg látogatásai és kérdései által, hanem ő is bemutatja a saját világát, egy olyan világot, amiben sokan szívesebben élnénk.

A kis herceg története rövid, de nagyon komoly mondanivalója van. Mára már közhelyessé vált egy-egy mondat a műből, így talán annyira nem is kapjuk fel a fejünket, ha meghallunk egy Exupéry-idézetet (főleg, hogy a legtöbben csak egyet ismernek), pedig ha jobban odafigyelünk, ezeknek sokkal mélyebb jelentése van.
Ez egy kedves kis történet számomra, biztos vagyok benne, hogy még egy párszor el fogom olvasni.

Borító: Már egészen kiskorom óta, ha meghallom vagy meglátom valahol A kis herceget, mindig ez a rajz ugrik be róla, így tudom mindig elképzelni őt.  5/5
Karakterek: Minden szereplőnek megvannak a sajátos jellemzőik az alapján, hogy éppen milyen az általános típusuk, szerepük a társadalomban.  5/5
Történet: Egyszerre elszomorító, és mosolyt csal az arcomra, könnyen el tudom képzelni a jeleneteket. 5/5

Fülszöveg:
Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri. Éjszakánként egy szekrényben elbújva arról ábrándozik, hogy egyszer talán visszatér a régi világ, vagy legalább valahogy bejuthat a Kupolába, ahol a szerencsés kevesek, a Tiszták élhetnek, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását. 
Eközben a Kupolában Partridge, a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja.

A romok között négy fiatal vívja élethalálharcát a szörnyetegek és egy gonosz, embertelen hatalom ellen. Miközben feltárul előttük a múltjuk, minden erejükre és bátorságukra szükségük van ahhoz, hogy életben maradjanak és megmaradjanak embernek.

Eredeti cím: Pure
Kiadó: Egmont
Oldalszám: 568
Fordította: Varga Csaba Béla
Megjelenés éve: 2012
Műfaj: sci-fi, disztópia

Értékelésem:
Egy könyv, ami hihetetlenül csodálatos, és mindig tartogat meglepetéseket...

Pressia Belze élete gyökeresen megváltozott a Robbanások idején. A világ megssemisült, és a Robbanások következtében sokan életüket vesztették, vagy egybeolvadtak valamilyen tárggyal, élőlénnyel, vagy a homokkal. Ezt csak azok kerülhették el, akik a Kupola lakói voltak már a Robbanások előtt. Ők a Tiszták, akiknek sima a bőrük, nem olvadtak össze semmivel, és egy olyan helyen élnek, ahol tiszta a levegő, nem kell naponta rettegniük attól, hogy mit rejtenek az ismeretlen helyek, és nem fenyegti őket az a veszély, hogy amint elérik a 16 éves kort, elvigyék őket az SZFH tagjai csak azért, hogy gyilkosoknak képezzék ki őket. Nem kell félteniük szeretteiket, nem kell naponta azon aggódniuk, hogy mit hoz a következő nap. De mégis sokan vannak a Tiszták között, akik meg akarják dönteni a Kupolát, mert ők is látják, hogy az, ami velük, és a romok közt élő emberekkel történik, egyáltalán nincsen rendben. Partridge megszökik a Kupolából, de utólag kiderül, hogy erre fel voltak készülve, és minden a tervek szerint haladt. Kifejezetten különös módon egybevág Pressia és Partridge sorsa, idővel minden kérdésükre megkapják a választ, de addig rengeteg veszélyt kell túlélniük. Veszteségek árán, de megkapják a lehetőséget az új életre.

Bárki, aki olvasta a Tisztákat, tudja, hogy ez a pár sor kevés ahhoz képest, amit az olvasás közben tapasztalt, érzett, gondolt, mert ezeket nem lehet könnyen szavakba önteni. Én akkor kezdtem el érdeklődni a könyv iránt, amikor egyik osztálytársam megemlítette, hogy régóta próbálja megszerezni, de szinte sehol sem lehet kapni. Kíváncsi lettem, és amint sikerült hozzájutnom a könyvhöz, el is olvastam. Kétszer. Amikor lehetőségem volt, olvastam, még ha csak pár oldalnyi időt tudtam lopni magamnak, még akkor is. Mindig úgy mentem aludni, és úgy keltem fel, hogy vártam a folytatást. Amikor már azt hittem, hogy nem érhet újabb meglepetés, az írónő újra és újra bebizonyította, hogy tud még újat mutatni. Nem mindennapi könyvhöz volt szerencsém, hasonló kategóriával még nem is találkoztam, még egy ilyen történetet nem olvastam eddig. Imádtam a részletes leírásokat, gondolkodnom sem kellett a szereplők megjelenésén, mert mindent magam előtt láttam. Annyira hihetetlen, mégis magával ragadó... Nem tudom jellemezni. Már nagyon várom, hogy a második részt is olvashassam, de sajnos nem fog magyarul megjelenni (még reménykedem, hátha), ezért maradok az angol olvasásnál.

Borító: Egyszerű borító, mégsem tudom levenni róla a szemem, mindig újra és újra szeretném látni azt a kék lepkét. Olvasás közben jó érzés volt mindig ránézni, és megbizonyosodni arról, hogy ez a könyv tényleg a kezemben van. 5/5
Karakterek: Szerettem a részletes leírásokat, az egybeolvadt alakokat, úgy éreztem, mintha végig itt lennének mellettem. 5/5
Történet: Kétszeri olvasás után is megunhatatlan, minden sorát imádom! A kedvencek között is az egyik legkedvesebb könyv számomra! 5/5

Moly.hu-s tartalom:
A nyolcadikos Krisztina álarcosbálra készül: fontos nap ez az életében. Cigánylánynak öltözve, álarcosan és minden eddigi kötöttségtől szabadulva arra készül, megkéri feleségül kedves tanárnőjét édesapja számára… Krisztina árván nőtt fel, édesanyja a háború alatt meghalt, és tudja, hogy édesapja és a tanárnő szeretik egymást, csak a körülmények és a felnőttek érzékenysége megakadályozza kettőjük kapcsolatának kiteljesedését. A szerző egyéb könyveire is jellemző izgalmas fordulatok, plasztikusan megformált jellemek sora teszi élvezetessé ezt az újabb olvasói nemzedékek körében is sikeres lányregényt.

Eredeti cím: Álarcosbál
Kiadó: Móra
Oldalszám: 234
Megjelenés éve: 1963
Eredeti megjelenés éve: 1961
Téma: háború, ifjúsági, lányregény, 20. Század

Értékelésem:

Már nem először vettem a kezembe olyan könyvet, amelyet Szabó Magda írt, és eddig nem okozott csalódást. Sőt, az eddig olvasott regényei közül ez lett a kedvencem, meg is tudjátok, miért!
Egy régebbi kiadás került a kezembe, kicsit kopott, az 53 éves lapok megsárgultak, magukban hordozzák az igazi „öreg könyvek” illatát, ami kicsit dohos, de kicsit édes is. A cím nem sokat árul el abból, hogy ezek a régen elfeledett lapok milyen varázslatos történetet hordoznak magukban, mennyi érzelmet, változást, és a borítóra tekintve nem mondaná meg senki, hogy ezek az öreg sorok könnyeket fognak fakasztani, mégis megnevettetnek, elvisznek a bálba, de haza is kísérnek.
Szabó Magda Álarcosbál című regényében megismerhetünk egy csonka családot, apa, leány, nagymama, ami nem is igazi család, mert hiába köti össze a tagokat a szeretet, a gyász még a szeretetre is árnyékot vet. Az édesanya hiánya a felnőtteket arra ösztönözte, hogy megtagadják maguktól és a félárván maradt gyermektől is a boldogságot, úgy kell felnőnie, hogy mindig sajnálják, és úgy bánnak vele, mintha még a széltől is óvni kéne. A gyermek, Boros Krisztina ezt 15 éves koráig természetesnek tartja, és bármennyire is vágyik egy anyára, elszigetelődik a világtól, és a körülötte élők ezt elfogadottnak tartják.
Amikor Krisztina és osztálya új osztályfőnököt kapnak a fiatal Megyeri Éva személyében, minden megváltozik, a tanárnő elhatározza, hogy megváltoztatja ezt a lányt, mindent elkövet annak érdekében, hogy Krisztina végre tagja legyen az osztályközösségnek. A tanárnő csak segíteni szeretne, azonban a lány édespjával kialakul egy szerelmi kötelék, de ezt egyikük sem meri bevallani a másiknak, és nem is tartanák helyesnek, ha egy párt alkotnának, a legjobban Krisztinától tartanak, és nem is tudják, hogy pont ő az, aki a legerősebben vágyik a két felnőtt egymásra találására, a lány a tanárnőt tartaná a tökéletes anyukának.
A történet persze nem ilyen egyszerű, mert Megyeri tanárnőnek elsősorban a gyermekek boldogsága a legfontosabb, a saját boldogságát is képes feláldozni a „gyerekeiért”, hiszen egy tanárnak van a legtöbb gyereke, és a rossz végkimenteltől való félelme miatt lemondott szíve választottjától.
Az iskolai bálon sikerül minden kérdést megválaszolni, mert itt Krisztina és Megyeri tanárnő álruhában őszintén tudnak beszélgetni. Mindketten elmesélik saját történetüket, és így megismerik egymást titkait, olyan apróságokat is megtudnak egymás múltjából, amiket hétköznapi körülmények között nem mondanának el, de a Cigánylány és az Álarcos ezekről nyíltan beszélhetnek, mert senki nem tudja, hogy kiket rejtenek a jelmezek, csak két beszélgető lányt látnak a bálteremben ücsörögni, míg mindenki más táncol, mulat.
Ezzel a beszélgetéssel leomlanak azok a falak, amelyek megakadályozták a főszereplőket az igazi boldogdág megélésében, de az addig megépült bizonytalan hidat megerősítették, és bár ők tudták egymásról, hogy kivel beszélnek, jelmezben sokkal könnyebb volt elmondani mindent. Krisztina tudta, hogy édesapja és a tanárnő szeretik egymást, ügyesen összehozta a két bátortalan felnőttet, és végre lett egy igazi anyukája.
Az Álarcosbál szívemnek kedves regénnyé vált, mert nem csak azt mutatja meg, milyen egy jó tanár, hanem azt is, mennyi mindent el lehet érni, ha elég elszántan küzdünk érte. Annak ellenére, hogy nem mai mű, mégis megtartotta a figyelmemet, minden mondatát szerettem az egyszavasaktól kezdve a terjedelmesebbekig. Minden sorban ott rejtőznek azok az érzelmek, amelyek csak arra várnak, hogy az olvasó is magáénak érezze valamennyire, a titkok, amelyeket csak azok nem ismernek meg, akik nem olvassák el ezt a csodálatos történetet. Egy kicsit én is ott voltam a szereplők között, úgy éreztem, mintha nekem is meg kéne őriznem a titkokat, nekem is segítenem kéne egy kicsit abban, hogy Krisztina megváltozzon, és megvalósítsa tervét, együtt örültem a szereplőkkel, amikor végre minden a helyére került.
Ajánlom mindenkinek, aki szeret olyat olvasni, ami még sok idő elteltével is maradandó.

Fülszöveg:
Május 24. 11:32 
Ted és Kat figyeli, amint unokatestvérük, Salim felszáll a londoni óriáskerékre. A fülke felemelkedik.

Május 24. 12:02 
A fülke földet ér és kinyílik az ajtó. Kiszállnak az emberek, de hol van Salim?

Mikor Glória néni fia, Salim titokzatos körülmények között eltűnik a londoni óriáskerék zárt fülkéjéből, mindenki kétségbeesik.

Öngyulladás áldozata lett? (Ted elmélete.)

Elrabolták? (Glória néni elmélete.)

Él egyáltalán? (A család kimondatlan félelme.)

Még a rendőrség is tanácstalan. Ted, akinek agya más operációs rendszer szerint működik, mint a többi emberé és nővére, Kat testvéri torzsalkodásukat félretéve társak lesznek a nyomozásban. Kétségbeesett erőfeszítéssel követik a nyomokat szerte Londonban, hogy megtalálják az unokatestvérüket, miközben az idő egyre fogy…

Eredeti cím: The London Eye Mystery
Kiadó: Pongrác
Oldalszám: 280
Fordította: Szabados Tamás
Megjelenés éve: 2010
Téma: autizmus, gyermek-és ifjúsági irodalom

Értékelésem:
A történet főszereplői gyerekek, ami még nem mond sokat egy olvasónak. Sőt, még a cím sem árulhat el sok mindent, de a fülszöveg már egy kicsit bevezet abba a kalandba, amiben részünk lehet, ha elolvassuk a könyvet. Kat és Ted testvérek, Salem pedig az unokatestvérük, ebben nincsen semmi rendkívüli.
A tudat, hogy Tednek  Asperger-szindrómája van  –  a könyvben pedig úgy fogalmazzák meg, hogy az agya más operációs rendszerrel működik – érdekesebbé teszi a tartalmat. Salim pedig az anyukájával költözni készül, de előtte még a rokonoknál időznek egy kicsit, és a fiú már a második napon eltűnik. Mivel az eseményeket Ted szemszögéből látjuk, így egy kicsit beleképzelhettük magunkat az ő világába. Ez volt az első ilyen olvasásom, és ettől is különleges volt. Tetszett az, ahogyan próbált elképzelni olyan dolgokat, amiket mások csak úgy kimondanak, észre sem véve, hogy a szavaknak milyen jelentőségük lehet. Ráadásul az a fajta gondolkodásmód, amivel Ted megfejti a rejtélyt, lenyűgöző.  Én arra nem jöttem volna rá, hogy hogyan tűnhetett el Salim észrevétlenül, de arról volt sejtésem, hogy hova mehetett. Ezt könnyű volt kikövetkeztetni. Miután Salim ellenkezett a Barakk lerombolása ellen, és már az eltűnéséről is tudtunk, az első és egyetlen tippem az volt, hogy csak oda mehetett, máshová nem. Amikor pedig ezt leírva is láttam, és tippem beigazolódott, örültem, hogy nem tévedtem (bár, ha tévedek, az sem nagy tragédia).
A részletes leírásokat és magyarázatokat hasznosnak tartottam, Ted meteorológia-szenvedélye pedig aranyos, és egyben megdöbbentő, hogy gyerekként milyen sokat tud. Tudom, ez is része az „operációs rendszerének”, az írónőnek pedig tiszteletemet küldöm a túlvilágra, mert amit írt, az nem hétköznapi, és szerintem bátor dolog volt egy Asperger-szindrómás fiú agyával gondolkodni, a szemével látni a világot. Már egy ideje kíváncsi voltam, hogy milyen lehet egy kicsit másképp értelmezni a dolgokat, másképp látni, gondolkodni, és ezzel a kalanddal betekintést nyerhettem egy másik, érdekesebb világba. Felnőtteknek és gyerekeknek is bátran ajánlom ezt a könyvet, tartalmas, izgalmas, és megtanít egy fontos dologra (bár úgy gondolom, hogy ennek magától értetődőnek kellene lennie): nincs két egyforma ember, mindenkiben van valami, ami furának tűnhet, mégis ettől vagyunk mind különlegesek, de nem szabad a „furcsaságok” miatt bántani, megkülönböztetni az embereket, mert mind érző, gondolkodó lények vagyunk. Csak meg kell találnunk magunkban azt a tulajdonságot, ami egyedivé tesz minket, ezzel együtt élve kell tudni beilleszkedni a társadalomba, és el kell fogadnunk a másikat olyannak, amilyen.
Végre egy könyv, aminek a borítója és a címe is egyenlő arányban keltette fel az érdeklődésemet, nem kellett döntenem, hogy inkább a cím, vagy a borító miatt olvasom el, mert a címe érdekes, a borítója pedig nagyon szép, összhangban van a címmel, és van benne egy kis játékosság is.

Borító: Szépen kivitelezett, figyelemfelkelető, és utal a tartalomra. 5/5
Karakterek: A szereplők annyira kidolgozottak, amennyire a szerepük jelentősége megkívánja, persze a gyerekek a legjobbak, kedvenc szereplőm pedig Ted. 5/5
Történet: Az elejétől a végéig jól felépített, van benne meglepetés, a rejtélyt is megkaptuk, a témaválasztás pedig nagyszerű. 5/5