FÜLSZÖVEG:

„Itt a fürdőruhaszezon!

Készítsd fel strandoláshoz a tested!

Dolgozz azon a hasfalon!

Emeld meg a feneked!

Ööö… vagy mégsem.
Felejtsd el, és légy inkább puffancs!
Puha, boldog puffancs!

A Sarah Andersen összegyűjtött képregényeit tartalmazó második kötet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt – vagyis összegömbölyödve egy kupac paplan alatt, figyelmen kívül hagyva a való világ kötelezettségeit. Ezek az új képregények és rajzokkal ellátott személyes jegyzetek a fiatal felnőttlét ádáz érzelmi hullámvasútjának magasságait-mélységeit követik: anyagi problémák, nyűglődések, a pulcsilopás rejtelmei, és egy otthonmaradós-pizzázós nap örömei. Mindenki a fedélzetre! 

Sarah Andersen egy fiatal brooklyni képregényrajzoló és illusztrátor. Igazából menő és kiegyensúlyozott életet él. De tényleg.”

EREDETI CÍM: BIG MUSHY HAPPY LUMP

SOROZAT: SARAH’S SCRIBBLES-GYŰJTEMÉNY 2.

KIADÓ: FUMAX

OLDALSZÁM: 128

KIADÁS ÉVE: 2017

MŰFAJ: KÉPREGÉNY

FORDÍTÓ: TÓT BARBARA (DEIDRA NICTHEA)

KÖNYVKRITIKA:

Nem kertelek, már nagyon vártam rá. Az magyar megjelenés első híreitől kezdve ez volt életem során az egyik legjobban várt könyv, annak ellenére, hogy képregény, és szinte minden napra jut egy-egy belőle még az interneten is. Én akkor is a kezemben szerettem volna tudni. A Könyvfesztiválon meg is céloztam a Fumax kiadó standját, ahol már javában működött a könyvsimogató, vagyis mindenki „A Puffancsot” akarta. Nem győztem gyönyörködni benne, a kiadó pedig haza sem engedett nélküle, amit nem győzök megköszönni!

Miután kellőképpen megtapiztam a puha, simogatásra alkalmas borítót, belevetettem magam a vicces – és annyira ismerős helyzeteket bemutató – képsorok halmazába. Csak lapoztam, lapoztam, néztem, olvastam, és sokszor kaptam a fejemhez, hogy „Ó, igen, ez annyira jellemző rám is!”, nem egyszer mosolyra görbült a szám az életszerű helyzetek láttán, de persze jót nevettem azokon a rövid kis történeteken is, amelyekben nem ismertem magamra – bár ezekből kevés volt. Az előző gyűjteményhez képest ez most nem csak a borító puhasága miatt más. Most nem csak rövid, pár képkockás történeteket kaptunk, hanem többoldalasakat is, több mondattal kiegészítve, ezzel Sarah egy kicsit mesélősebbre vette a formát. Ezek a történetek is szórakoztatóak, és még személyesebbek is, ha eddig nem állt volna elég közel hozzánk eléggé a kis képregények szerzője, most már biztosan egyszerre maxolja ki nálunk a menőség, cukiás, -és viccesség-faktorokat.

A kedvenceim közé most is bekerültek a zenével kapcsolatos kis képsorok, ezen felül két hosszabb történetet is nagyon megszerettem, a pulcsisat, és a macskásat. Ezekről nem is árulok el többet, mert ezeket egy igazi rajongónak kötelező elolvasnia!

Minden rajongónak ajánlom az újabb gyűjteményt, és azoknak is, akik a „csak olvasgattam párat belőle” kategóriába tartoznak, mert a Puha Boldog Puffancsban nagyszerű képsorokat fognak találni. Én a Könyvfesztiválról hazafelé menet olvastam el, és annak ellenére, hogy hűvös este volt, ráadásul a MÁV-val is volt egy kis kalandom, feldobta az estét. Sokan furcsán is néztek rám, mert nem vagyok nádszál, a „nagyszerű” időnek köszönhetően előkerült a téli pulcsim, és még mosolyogtam is, tehát én is olyan voltam, mint egy Puha Boldog Puffancs.

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Cuki, és tetszik, hogy kicsit még puha is. 5 pont

TÖRTÉNET: Még az előző gyűjteménynél is szórakoztatóbb és még több képregényben ismertem magamra. 5 pont

KARAKTEREK: A főszereplő személyiségében mindenkiből elbújik egy kicsike, mindenki megtalálja benne magát. 5 pont

FÜLSZÖVEG:

„Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más… 

Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon. Legyen az ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét.”

EREDETI CÍM: CORALINE
KIADÓ: AGAVE KÖNYVEK
OLDALSZÁM: 144
KIADÁS ÉVE: 2009
MŰFAJ: IFJÚSÁGI, FANTASY
FORDÍTÓ: PÉK ZOLTÁN
ILLUSZTRÁLTA: DAVE MCKEAN

KÖNYVKRITIKA:

Sokan szeretjük Neil Gaiman könyveit, ehhez nem fér kétség, és sokunkhoz eljutott már Coraline története könyv vagy film formájában, így a kék hajú leányzó nem éppen kicsi rajongótábort tudhat magáénak.

Coraline történetével először gimis koromban találkoztam, egy csoportos filmnézés keretében, és ez a gombszemes sztori azonnal megfogott. Azóta rengetegszer megnéztem már, és még mindig nem tudtam megunni, évek óta töretlenül a „kedvenc mese” státuszában tündököl elvont kis világomban. Legnagyobb örömömre pár évvel ezelőtt rábukkantam a történet alapjául szolgáló könyvre. Először meglepődtem, hogy ebből könyv is van, de közben szomorúan tapasztaltam, hogy egy fizikai formában gyakorlatilag már elérhetetlen műről van szó. Már minden követ megmozgattam annak érdekében, hogy hozzájussak egy papír alapú példányhoz, de eddig csak az első sorban ülve nézhettem végig a képzeletbeli filmkockákon, hogyan happolják el előlem molyon, vagy egy antikvárium oldalán. Kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy jó ideig még nem fogok saját példányt olvasni, ez azonban az élményen semmit nem rontott!

Meglepő módon kedvenc történetem könyves borítója nem nyerte el a tetszésemet. Minden mással meg vagyok elégedve, de a borítót egyszerűen nem tudom elfogadni, hatalmas hibának tartom, hogy ez jelent meg a magyar kiadáson is. Legszívesebben lecserélném, persze ez nem olyan könnyű… Ha a külső csomagolás nem is nyerte el a tetszésemet, egy klasszikus mondattal mentem a menthetőt: „Szép a belsőd!” És ezután erre kívánok bővebben kitérni.

A kezdeti csalódottságomat legyűrve belevetettem magam a történetbe, amely már nem volt ismeretlen a filmadaptációnak köszönhetően. Már a történet elején belecsöppenünk Coraline és családjának életébe. Éppen egy új helyre költöztek, ami úgy tűnik, nem éppen egy fiatal lánynak való, hiszen a közelben nincsenek gyerekek, alapjában véve szomszédok is alig vannak, és nem tűnik túl izgalmasnak az élet az új házban. Coraline-nal a szülei sem foglalkoznak túl sokat, mert belesüppedtek a munka monoton világába, az időjárás sem kedvező, így felfedezi új lakóhelyét, és ekkor minden megváltozik. Talál egy titkos ajtót, amely megmutat neki egy másik világot, ahol vár rá egy „másik anyu” és egy „másik apu”, akik minden figyelmüket neki szentelik, elhalmozzák szeretetükkel. Kell ennél több? Jó, oké, a szemük helyén gomb van, de ha olyan kedvesek, ettől el lehet tekinteni, ugye?

Már-már olvasóként is el tudnánk kényelmesedni ebben a másik világban, de nem is lenne az igazi a történet, ha nem rejtőzne ennyi jó dolog mögött valami rossz is. Mindennek megvan az ára, és Coraline is komoly döntés előtt áll, mert a jó életért cserébe valamit adnia is kéne, új szülei túl nagy áldozatot kérnek tőle, ez viszont már kicsit más oldalról mutatja meg „másik anyut” és „másik aput”. Ahogy szépen lassan leolvad a cukormáz a rotható csodavilágról, úgy Coraline is kezdi másképp szemlélni a dolgokat, és szembe kell néznie a rémisztő és szomorú igazsággal.

A történet már önmagában is különleges, az illusztrációk pedig csak fokozzák ezt a különlegességet. Be kell vallanom, Dave McKean rajzai nem túl bizalomgerjesztőek. Illeszkednek a történet groteszkségéhez, azonban kissé ijesztőre, ridegre sikeredtek, és nem szívesen képzeltem el a karaktereket ebben az ábrázolásmódban. Ettől függetlenül el kell ismernem, hogy az illusztrátor jó munkát végzett, talán túl jót is, és éppen emiatt nem állnak hozzám túl közel a rajzai. Nagyon kétes érzéseim vannak, mert a stílus tetszik, de nem szívesen élnék egy olyan világban, amit Dave McKean rajzol meg.

Tiniként még csak egyszerűen megfogott ez a történet, azonban felnőtt fejjel, jobban átgondolva, sokkal mélyebb jelentéssel bír ez a rövid, bizarr kis mese. Ki ne vágyna mindenből a jobbra, ki ne szeretne minden jót csak úgy megkapni? Kis időre biztosan mindannyian eljátszottunk ezekkel a gondolatokkal, azonban ezeknek a jó dolgoknak bizony ára is van. A másik fontos mondanivaló a monotonitás, ami sokunk életébe a munkával együtt furakodik be, és ezzel rengeteg szép pillanatot vesz el életünkből. Én ezt a két tanulságot vontam le a meséből, persze mindenkinek mást jelenthet ez a történet, így nem is várom el, hogy ugyanazt lássuk, vagy bárki egyetértsen velem.

Azt nagyon sajnálom, hogy Coraline története ennyire rövid, mert ez a világ teljesen magába szippant, Neil Gaiman stílusa pedig mindig is elrabolta könyvmoly szívemet, még sosem okozott csalódást. Talán nem én vagyok az egyedüli moly, aki úgy gondolja, hogy a Coraline megérett az újrakiadásra – egy szebb borítóval persze! –, ez azonban sajnos nem rajtunk múlik. Biztos vagyok benne, hogy hamar gazdára találna az összes Coraline könyv, hiszen itthon sem kicsi a rajongótábora.

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Az egyetlen negatívuma a könyvnek, nem szívesen nézek rá. Ha nem szerepelne rajta a szerző neve és a könyv címe, semmilyen formában sem tudnám a történethez kötni. 1 pont

TÖRTÉNET: Rövid, de zseniális, izgalmas, borzongató, egyedi. Imádtam, és bármikor képes lennék újra elolvasni. 5 pont

KARAKTEREK: Mindegyik szereplőt könnyen el tudtam képzelni, olvasás közben szinte megjelentek előttem.5 pont

EREDETI CÍM: PUSHEEN COLORING BOOK
KIADÓ: MAGNÓLIA / AGAVE KÖNYVEK
OLDALSZÁM: 96
KIADÁS ÉVE: 2016
MŰFAJ: FELNŐTT SZÍNEZŐ, KREATÍV HOBBI

FÜLSZÖVEG:

„Cuki és pihentető színezőkönyv.”

KÖNYVKRITIKA:

Szinte mindannyian ismerjük Pusheen-t, a cicát, akinek alakja 2010 májusában jelent meg először Claire Belton és Andrew Duff webképregényében, amely „Everyday Cute” (Hétköznapi cukiságok) címen hódította meg az internetet. Azóta Pusheen-t egy igazi sztárként tarthatjuk számon, számos felületen megjelent, és nem csak virtuálisan, hanem fizikai formában is elérhető. Rengeteg kiegészítőn láthatjuk, ruházaton, és már szinte bárkinek lehet saját kabalafigurája is.

Pusheen nekem mindig is az egyik legcukibb virtuális macsek volt, régóta rajongok érte, a cukiságfaktor pedig úgy tűnik, a színező megjelenésével akadt nálam ki. Amint megtudtam, hogy létezik, csak annyit tudtam mondani, hogy „KELL!”, és borítékolható volt, hogy addig nem nyugszom, amíg a kezemben nem tudhatom. Nagyon szépen köszönöm az Agave Könyvek Kiadónak és a Kildarának, hogy egy apró álmom teljesülhetett! Mindig is szerettem színezni, ami kifejezetten illik kedvenc zenei stílusomhoz, a metálhoz.

Rengeteg olyan kép kering az internet felszínén és legmélyebb bugyraiban is, amelyek szoros kapcsolatra utalnak a fémszívűek és a cuki dolgok között. Képzeljétek el, nagyon sok esetben tényleg igazak! Persze ebbe bele lehet kötni, mert akadnak kivételek, sokan csak poénkodunk vele, de a cuki dolgoknak igenis helye van a fémszívűek életében. Köztudott, hogy azok a figurák, akik feketében járnak, és kemény zenét hallgatnak, azoknak a legszínesebb, és leglágyabb a lelke. Igen, ebben is vitatkozhatnánk, de rám ez teljes mértékben igaz. Éppen ezért talán nem is volt meglepő, amikor jó zúzós metál hallgatása közben, pár fekete sör mellett előkaptam megszámlálhatatlan mennyiségű színezceruzát tartalmazó készletemet, és fejest ugrottam kedvenc virtuális dagi cicám világába.

Eleinte nem is tudtam, hol kezdjem, csak lapozgattam ezt a 96 oldalnyi tömör gyönyört, próbáltam szemügyre venni minden mintát, de sokszor elvesztem a részletekben. Talán kicsit fura, de tőlem nem meglepő, hogy a könyvecske még a munkahelyemre is ellátogatott. Tudják, hogy eléggé elvetemült leányzó vagyok, és az „Úristen!” „De hülye vagy!”, és hasonló megjegyzések mellett végül még a kollegáim is rájöttek, hogy milyen érdekes kincs van a kezemben. Sőt, metálkoncerten is járt velem a kicsike, mert voltak ott bizony rajongó lányok, akik szintén imádják kedvenc cicánkat. Különleges látvány volt, ahogyan egy halom feketébe öltözött csaj olvadozva körbeáll egy színezőt, és ahogy az egyik fellépő közeledik felénk, meglátva a tömény cukiságot menekülőre fogja egy nyomdafestéket nemigen tűrő mondat kíséretében.

Amikor végre a színezésre került a sor, nagyon nehéz volt dönteni, a bőség zavarával küzdöttem. A sikeres választás után kicsit aggódtam, hogy mi lesz, ha nem tudok majd színeket választani? A hosszú vívódás után rájöttem, hogy nagyon nincs min aggódni, mert annyi színezni való van ebben a könyvben, hogy egyszer minden szín sorra kerül! Idő közben még be is újítottam egy készletet, így még több árnyalattal bővült a paletta. Több mintát is színessé varázsoltam, akadtak részletesebbek és kevésbé részletesek is. A kedvencem az az oldalpár volt, amelynek egyik oldalán csillag alakban jelentek meg az elemek, a másik oldalán pedig ennek az inverzét kaptam. Tudtam, hogy ezen az oldalpáron bizony jöhet bármilyen szín, lehetek bármennyire giccses, mert az teljes mértékben ide való! Legnagyobb örömömre találtam pár csillámos tollat is, így teljessé tudtam tenni a giccsparádét, és vígan színezhettem kedvenc metál dalaim dúdolgatása közben, miközben nem egyszer ritmusra bólogattam. Persze nem is én lennék, ha az egyik oldalra az üres csillagforma helyére nem került volna be egy metálos Pusheen, gitárral a kezében… Végül is, azt senki se mondta, hogy nem rajzolhatok hozzá, nem igaz? Igen, sokan mondták már, hogy nő létemre igazi troll vagyok, de ez talán még meg sem közelíti azt a bizonyos határt, amikor már azt mondhatná valaki, hogy ez sok. Mondanom sem kell, ismerősök körében eddig ez a színezésem aratta a legnagyobb sikert a maga nemében, így nem bántam meg, hogy egy kicsit átvariáltam ezt az übercuki világot.

Bár még közel sem vagyok ahhoz, hogy a végére érjek ennek a rengeteg színezésre váró oldalnak, jó pár dagi cicus megszínesedett már a kezem által, már most nem tudnám megszámolni, mennyi. Abban biztos vagyok, hogy egy ideig még elleszek vele, de már előre félek attól, hogy mihez kezdek magammal, ha elfogynak az oldalak.

Ez a színező minden Pusheen rajongónak kötelező darab, még azoknak is ajánlom, akik nem szeretnek színezni. Talán pont ez töri meg a jeget!

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Színes. Cuki. Menő. Meglátod, azonnal akarod. 5 pont

RÉSZLETESSÉG: Rengeteg részletes oldalt rejt a színező, így azok is szabadon engedhetik a fantáziájukat, akik jobban szeretnek pepecselni. Kicsit sokallottam a nagyobb rajzok mennyiségét, de azok mégis jól jönnek, amikor színezni szeretnék, de csak kevés időm van rá. 4 pont

VÁLTOZATOSSÁG: Időnként úgy éreztem, hogy nem elég változatosak a minták. Sok benne a mandalaszerű minta is, ezeknél néha zavaró volt, hogy bizonyos elemek sokszor ismétlődnek – ez amúgy az egész színezőre jellemző, sok elem túl sűrűn tér vissza. 4 pont

FANTÁZIAMOZGATÁS: Engem teljesen meggyőzött, mindig több színvariáció volt a fejemben – ebből a szempontból pedig pont jól jöttek az ismétlődő elemek, sőt, ahogyan azt már említettem, még hozzá is tudtam adni valamit. Oké, elismerem, abban már a sör is bűnös volt, de merje valaki azt mondani, hogy nem volt jó ötlet! 5 pont

FÜLSZÖVEG:
„Te mit tennél, ha egy nap kiderülne, hogy boszorkány vagy? Képes lennél egy korábban mesének hitt világról elfogadni, hogy az mégiscsak valóság?

Angel Ivy Stanford élete – csodával határos módon túlélt balesete után –, 180 fokos fordulatot vesz. Hirtelen egy olyan közösségben találja magát, amiről eddig csak fantasy könyvekben olvasott. Kezdeti lelkesedése és csodálata azonban addig tart, amíg rá nem döbben, hogy a halhatatlanok élete bizony nem habos torta. Véres leszámolások keresztezik útjukat. Hamarosan azt is meg kell tapasztalnia, hogy a boszorkányüldözés sem csak a történelemkönyvek lapjain létezik. Az Ítélőszék évszázasok óta a nyomukban van. Lehet, hogy a halhatatlanságnál mégis jobb a halandó élet?

Lazarus a halhatatlanok egyik legnagyobb királya, az alakváltók ura. Életét immár négy évszázada gyász uralja, szíve és lelke a rég elhunyt kedvesét, Liliant siratja. Majd egyszer csak jön egy fiatal boszorkány, aki a megszólalásig hasonlít egykori szerelméhez, és Lazarus halottnak hitt érzelmei újra életre kelnek. Ez a hasonlóság a véletlen műve, vagy a sors akarata? Lazarus vajon meg tudja védeni a nőt az őt fenyegető veszélyektől? És vajon képes őt meggyőzni, hogy válassza a halhatatlanságot, és vele együtt a szerelmét?

Két világ életszemlélete feszül egymásnak, de lassan kiderül, hogy nincs is akkora különbség közöttük. Mert lehet egy lény bár halhatatlan, bírhat végtelen erővel, nagyon is emberi gondolatok, és érzelmek szerint éli mindennapjait. Igazán csak a halhatatlanok tudják megadni a választ az emberek állandó kérdésére: Valóban örök a szerelem?”

SOROZAT: BOSZORKÁNYDINASZTIA 1.

KIADÓ: MOGUL

OLDALSZÁM: 478

KIADÁS ÉVE: 2016

MŰFAJ: FANTASY

 KÖNYVKRITIKA:

Mindig is különös rajongás fűzött a boszorkányokhoz, de már kislány koromban meghúztam egy bizonyos határt, hogy mi az a színvonal a témában, ami alá nem megyek, és van egy határ, amely fölé sem lépek. Egészen kicsiként is éreztem, hogy a bugyuta mesék nem kötnek le, ennél valami komolyabb kell, azonban arra sem voltam soha hajlandó, hogy mindenféle tudományos könyveket bújva magoljam be a boszorkányság történelmét A-tól Z-ig. Rajongás ide, vagy oda, megmagyarázhatatlan okokból csak azok a boszorkányos történetek fogtak meg mindig, amelyekben a tudományos és érdekes dolgok mellett bőven elfért az is, hogy az egy szórakoztató olvasmány legyen.

A Boszorkánydinasztiához fűződő kapcsolatom talán még ennél a rajongásnál is különlegesebb, ugyanis amikor megismertem Leda-t, az írónőt, már javában zajlottak az első rész, az Utolsó kívánság munkálatai, így kicsit beleleshettem a „kulisszatitkokba”. A korábbi ismereteket és az elfogultságomat teljes mértékben hátam mögé rejtve lássuk csak, mit is adott nekem a Boszorkánydinasztia első része!

Miután kicsit gyönyörködtem a könyv borítójában, ízlelgettem a személyes ajánlást, bekészítettem egy maréknyi post it cetlit, máris akcióba lendült igazi könyvmoly énem. Bár én abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy már megjelenés előtt olvashattam ezt a remek, kalandos boszorkánysztorit, mégis jó érzés volt a kezemben tartani, és már a nyomtatott verzió segítségével felfrissíteni az emlékeket.

Ha boszorkányos történetekről van szó, akkor jobban szeretem, ha az akció és a misztikum kerül előtérbe, és a szerelmi szál a lehető legkevesebb szerepet kapja. Sosem szerettem a romantikus történeteket, valamiért nem fogott meg ez a világ, itt pedig bőven kaptam a szerelemből, de nem váltott ki belőlem negatív érzéseket, sőt! Végre elmondhatom magamról, hogy 22 évesen megtört nálam a jég: megfogott egy romantikus szál! Tény, hogy erotikában sem szenved hiányt az olvasó a történet során, de mindez egy olyan keretet kapott, amelybe tökéletesen belefér.

Kezdhetném a könyv kivesézését a legelejétől, ahol a történet kezdődik, de akkor túl sok részletet árulnék el erről a „felnőtt meséről”, nekem pedig nem az a dolgom, hogy elmeséljem az egészet, még a végén az olvasók azt gondolnák, hogy minden jó dolgot lelövök. Ráadásul rengeteg élményt nyújtott nekem ez a történet, így soha nem érnék írásom végére.

Mint olvasó, fantasztikus szereplőket kaptam, nem hétköznapi embereket, mindenkiben van valami különleges. A két főszereplőnk, Angel és Lazarus pedig még a különlegesnél is különlegesebb. Angel boszorkány, de nem is tud róla, míg Lazarus egy lykae, pontosabban az alakváltók ura. Nem mellesleg egymásnak lettek teremtve. Már önmagában ez elég lenne egy kalandos történethez, de az írónőnek ennyi nem volt elég, megcsavarta a szálakat, és nagyon jól tette! Az izgalmasnak ígérkező, felnőtteknek írt mesét megfűszerezik múltbéli események, nehezen elengedhető szerelem, kissé döcögősre sikeredett találkozók, pár bolondos boszi, őrült boszorkányvadászok, alakváltók… Sok helyszín, különös jelenségek, érdekes, esetenként vicces tulajdonságok, értékes, bölcs gondolatok, humoros elszólások, forró szexjelenetek, és szinte a végtelenségig sorolhatnám azokat az apróságokat, amelyek különlegessé teszik ezt a 478 oldalt. A történet során kapunk még pár különleges figurát Una, Luna, Fairy és Ruehl személyében, akik nem egy kellemes percet okoztak olvasás közben.

Mint hivatásos könyvmoly, az Utolsó kívánságot szinte mindenhova magammal cipeltem. Munkába, koncertre, randira, sőt, még a párnám mellett is megkapta a neki járó helyet, mint alvótárs, amíg olvastam. A Boszorkánydinasztia első kötete a társam lett. Olvastam a vonaton, a metrón, a villamoson, az ágyban, munkában a nyomtató felett állva, míg vártam a nyomatra, reggeli, ebéd, vacsora mellett, találkozóra várva. Sokszor pirultam lányos zavaromban, rengetegszer nevettem fel arra sem figyelve, hogy utastársaim esetleg bolondnak néznek, együtt örlődtem a szereplőkkel, amikor maguk sem tudták pontosan, mit akarnak, merre menjenek tovább. Együtt aggódtam velük, izgultam, örültem… Voltak pillanatok, amikor külső szemlélőként bosszankodtam azon, hogy kedvelt szereplőim miért nem látnak át a szemük elé kerülő borús ködön, amely beárnyékolja boldogságukat, de mindig megnyugodtam, amikor meglátták azt, ami igazán fontos nekik. Együtt éltem a könyvvel, és már a körülöttem élőkben is kerestem a boszorkányok és az alakváltók különleges ismertetőjegyeit. Teljesen magába szippantott a történet, és nem szerettem volna, ha a végére érek. Amikor mégis eljött a búcsú ideje, kissé csalódottan tettem le a könyvet, mert nincsen még itt a folytatás.

Számomra az utolsó kívánság nagyon sokat jelent, mert nekem ez nem csak egy könyv, nem csak egy érdekes sztori. Számomra ez egy színes műfaji paletta, mert van itt misztikum, humor, fantázia, romantika, erotika, kaland, akció… szinte mindenből van benne egy kicsi! Amikor ránézek a könyvre, nem csak azt látom, hogy ezzel mennyi munkája volt az írónőnek, és csapatának, nem csak egy borítót látok, nem csak a szereplőket látom a lelki szemeim előtt. Látom magamat is. Látom azt a sok órát, amelyet együtt töltöttem a könyvvel, amikor nem zavarhatott senki és semmi, amikor belevesztem a sorokba. Látom azt a sok értékes, érdekes, vagy éppen vicces gondolatot, melyek hatására elővettem egy újabb kis post it cetlit, és bejelöltem azokat. Látom a körülöttem lévő utasok furcsálló tekintetét, amikor megláttak az agyoncetlizett könyvecskével, és sorra tettem bele az újabbakat. Látom főnököm megvető tekintetét, amikor észlelte, hogy már megint egy könyv van a kezemben, és látom a válaszként adott büszke mosolyomat, mert igen, én még olvasok könyvet, ráadásul nem is akármilyet!

Hatalmas köszönettel tartozom az Leda D’Rasi írónőnek és a Mogul kiadónak, hogy részese lehettem ennek kalandnak, és jelentem, én már készen állok a folytatásra, és tűkön ülve várom a következő kötetet!

 ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: A nyomdász énem örül, mert a borító kapott egy matt fóliaréteget, ami sok külső hatástól megvédi ezt a szép borítót. A bígelés miatt viszont egy kissé szomorú vagyok, mert az két helyen is fordítva sikerült, de ez szerencsére nem ront a megjelenésen. De dobjuk is el a kukacoskodó nyomdász oldalamat, most nem az a dolgom, hogy „megszakértsem” a dolgokat. Tehát, milyen is számomra a borító? Igazi boszorkányos hangulatot idéz, jó ránézni, olvasás közben rá-rápillantani. A sejtelmes háttér, a színek, minden olyan… boszis. 5 pont

TÖRTÉNET: Mindent megkaptam a történettől, amit vártam. A boszorkánysággal kapcsolatos történetekkel mindig kritikus vagyok, mert nagyon érdekel ez a világ, és örülök neki, hogy nem csalódtam. 5 pont

KARAKTEREK: A történet karakterei zseniálisak! Ilyen figurákat megálmodni nem kis teljesítmény, ráadásul mindig többet tudunk meg róluk az újabb és újabb élethelyzeteknek köszönhetően.5 pont

FÜLSZÖVEG:
„Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.

A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.

Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.

Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?

Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról.”

EREDETI CÍM: BIRD BOX

KIADÓ: FUMAX

OLDALSZÁM: 262

KIADÁS ÉVE: 2014

MŰFAJ: DISZTÓPIA,

FORDÍTÓ: RUSZNYÁK CSABA

KÖNYVKRITIKA:

Egy szürke, esős reggelen vettem kezembe a könyvet. A vonaton zötykölődtem, az ablakon esőcseppek versenyeztek. Amikor készen álltam arra, hogy felfedezzem a könyv titkait, és belemerültem a sorokba, szinte azonnal kizártam a külvilágot, megfeledkeztem arról, hol is vagyok.

Nem sok disztópiát olvastam még életem során, valamiért ritkán szánom rá magam, hogy ebben a műfajban olvassak. Eddigi disztópikus olvasmányaimnak jelentős része csalódást okozott, az amúgy is kevés olvasásból még kevesebbre emlékszem vissza kellemes érményként. A Madarak a dobozban számomra azért is volt különleges, mert ez volt az első olyan disztópia, ami könyvmoly létem során megfogott. Nehéz lenne leírnom, hogy mit szerettem benne. Talán a szereplőket kedveltem meg elsőnek? Vagy a történet alapjául szolgáló életkörülmények vonzottak annyira, hogy ne tudjam letenni a könyvet? Számtalan kérdést feltehetnék magamnak, de egy valami biztos: Josh Malerman fantáziavilága nem eresztett el. Egy olyan világot tárt az olvasók elé, amelyben nem járhatunk nyitott szemmel – szó szerint! –, mert az csak bajt hozhat ránk.

Főszereplőnk, Malorie egyik pillanatról a másikra egy olyan világban találja magát, ahol nem nyithatja ki a szemét, mert akkor megláthat valamit, ami az őrületbe kergeti az embereket. Két gyermekét már erre a világra igyekszik felkészíteni, nem mindennapi nevelési módszerrel, ami az olvasók számára embertelennek tűnhet, mégsem tudok Malorie-ra haragudni, mert kényszer és rettegés hatására cselekszik. Már a kezdetektől arra neveli gyermekeit, Fiút és Lányt, hogy semmi esetre se nyissák ki a szemüket, mert veszély leselkedik rájuk. De valóban létezik ez a valami, és köztük jár, vagy csak bekötött szemmel tapogatóznak a világban?

Amikor elérkezik az idő, hogy Malorie és gyermekei útra keljenek egy jobb, biztonságosabb élet reményében, szinte tálcán kínálják fel magukat a veszélynek, rengeteget kockáztatnak. Amikor célba érnek, már várja őket egy csapat, és persze egy ház, amelyben igyekeztek élhetőbb körülményeket megteremteni. Bennem még ekkor is kérdések merültek fel a szereplők sorsát illetően, és rengeteget gondoltam arra, hogy vajon megtudom-e, mi az a valami, ami fenyegeti az embereket.

John Malerman megalkotott egy nem mindennapi történetet, amelyben folyamatosan megtartja a szükséges feszültséget, ezzel rettegésben tartva az olvasót. Mindezt még érdekesebbé teszi azzal, hogy a jelen és a múlt eseményeit is megismerhetjük, és a két különböző idősík egymást kiegészítve tár elénk egy borzalmakkal és félelemmel teli világot.

A Madarak a dobozban nem okozott nekem rémálmokat, ennek ellenére nagyon megszerettem, és egy hátborzongató történetnek tartom. Számomra abszolút kedvenccé vált ez a könyv, és mint a szerző első könyve, egy tökéletes ízelítő volt számomra munkásságából. Bár minden kérdésre nem kaptam választ az olvasás során, sőt, időnként úgy éreztem, hogy egyre több dologra keresem a választ, mégsem érzem magam csalódottnak, mert egy olyan élménnyel gazdagodtam, amit kár lett volna kihagyni. Továbbra sem tudom, pontosan milyen veszély leselkedik az emberekre, de talán nem is baj, szeretem, ha van min elgondolkodnom még az olvasás után is.

El tudnék képzelni egy folytatást a könyvhöz, sőt, én még film formájában is szívesen találkoznék vele. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára olvastam Malermantól! A Madarak a dobozban című könyvet ajánlom mindenkinek, aki szeret egy kicsit rettegni az ismeretlentől!

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Először a borító nyert meg magának, nem csak azzal, hogy a színvilága illik a belső tartalomhoz. Nagyon megtetszett az első borító kialakítása, a rajta lévő lyukon keresztül megleshetjük, mit is rejt maga alatt a borító. 5 pont

TÖRTÉNET: Már az első pár sora magába szippantott, és az utolsó betűkig nem engedett el. Végig úgy éreztem, mintha én is a történet része lennék. 5 pont

KARAKTEREK: Számomra a szereplőgárda is telitalálat volt, teljesen illeszkednek egy disztópikus történethez, megvan bennük a kellő élni akarás. 5 pont

FÜLSZÖVEG:

„13 éves. Képes átlátni rajtad, ha úgy tartja kedve. De valószínűbb, hogy inkább négy fekete macskájával kóricál; vagy furcsa gyomkertjét gondozza; vagy csínytevéssel behódolásra készteti a szomszédokat; vagy régóta halott ősöket keres fel egy jégkrémpálcikából és gitárhúrból álló szerkezettel.

Olvasd el, ha mered!”

EREDETI CÍM: EMILY THE STRANGE – STRANGER AND STRANGER

SOROZAT: EMILY THE STRANGE 2.

KIADÓ: FUMAX

OLDALSZÁM: 270

KIADÁS ÉVE: 2014

MŰFAJ: URBAN FANTASY, NAPLÓREGÉNY

FORDÍTÓ: BENES ATTILA

ILLUSZTRÁLTA: ROB REGER, BUZZ PARKER

KÖNYVKRITIKA:

Miután az első résszel végeztem, szinte azonnal nekiestem a folytatásnak, és egy költözés közepébe csöppentem. Először furcsállottam, hogy szereplőink előbb összepakolnak, és majd csak ezután keresnek házat, de a történet során ennek is megtudtam a miértjét.

Az új lakóhely nem is lenne különleges, ha nem járna új, fura szomszédokkal, és persze más új emberekkel. Venus Fang Fang és Bináris Larry fontos szereplői a történetnek, hozzáadnak olyan alkotóelemeket, amelyek nélkül nem lenne az igazi. Az már csak hab a tortán, hogy ebben a történetben két Emilyt kapunk, de az, hogy az egyik állandóan nyafog valamin, nos… az nem éppen Emilys. Az első rész olvasásakor is úgy éreztem, hogy egész jól kiismertem, erre tessék, ebben a részben a viselkedése egy nagy csalódás volt számomra. A MásikÉnben pedig még Emilynél is nagyobbat csalódtam. A csalódottságomon szerencsére hamar segített túllépni a kíváncsiságom, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni Emily viselkedését.

Ismételten érdekes kalandok vártak rám, ezt mondanom sem kell. A történet alapját az adta meg, hogy Emily rájött a Duplázó megfelelő használatára, és hirtelen kettő lett belőle – már az első résznél is úgy éreztem, hogy nem szívesen lennék az anyukája helyében, de ezután… Nem elég egy lázadó tini leányzó, aki emellett egy feltaláló zseni, máris kettő okoz problémákat, és nem egyszer még civakodnak is – és most nagyon finoman fogalmaztam. Bár Emily és MásikÉn megegyeztek valamiben a saját biztonságuk érdekében, minden jel arra mutat, hogy az egyik fél nem tartja be a szavát, és a közös terveknek is csak egy részét tartja fontosnak. Ráadásul valamelyik Emily egy hatalmas káoszt idézett elő az új lakóhelyükön. De vajon melyikük is volt az pontosan?

Néha még én is elbizonytalanodtam olvasás közben, és hiába kaptuk meg az egész történetet egy naplós szerkezetben, sokszor már magam sem tudtam eldönteni, hogy melyik Emily az igazi Emily. Nem tudtam, melyikükben van rosszindulat, ki hazudik, kinek a naplóbejegyzését olvasom éppen. Mondhatom, hogy sikerült jól összezavarni, de legnagyobb szerencsémre minden tisztázódott, és egy idő után képbe kerültem. A történetben három szereplő biztosította még a fordulatokat, Holló, Venus Fang Fang, és persze Bináris Larry. Azt az első részből már megtudhattuk, hogy Holló miképpen vált a történet fontos szereplőjévé, a második részben pedig megismerhetjük kicsit más szerepben is, ami miatt egy kicsit megsajnáltam, de mégis nevettem rajta. Bináris Larry pedig egy nagyon szokatlan figura, akinek életében fontos szerepet játszik a bináris számrendszer. És itt van Venus Fang Fang… nem elég, hogy akcentusa megtornásztatja az arcizmokat, de ezen felül a történet egyik legrejtélyesebb és legmeglepőbb karaktere. Eleinte nem gondoltam volna, hogy a mogorva máz mit rejt maga alatt.

Miközben a két Emily próbál dűlőre jutni bizonyos dolgok felett, de közben egymás háta mögött is aktívan tevékenykednek, figyelmünk kicsit elkalandozhat az illusztrációkhoz, amelyek ebben a részben is nagyon találóak. Ráadásul rengeteg tippet is kapunk zenekarnevekre, amik egy ideig viccesek és érdekesek voltak, de egy idő után már untam, hogy szinte minden fejezetben felmerül az „Ez milyen jó zenekarnév lenne.” gondolatmenet. A 13-as felsorolásokat viszont nem tudtam megunni, amikor megláttam egy-egy újabb ilyen listát, tudtam, hogy lesz bennük valami érdekes, és szórakoztató.

Bár ez a könyv nem fog a kedvenceim közé tartozni, és sokszor voltak vegyes érzéseim a történettel kapcsolatban, szívesen ajánlom tiniknek ezt a kalandos kis történetet.

Köszönöm a Fumaxnak és a Kildarának, hogy megismerhettem Emily történetének a folytatását!

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Macskás, piros, és még mindig menő. 5 pont

TÖRTÉNET: Továbbra is különös, de sajnos Emily állandó hisztije nagyon irritáló, és sokat ront a történeten, és az érdekessége ellenére többször is úgy éreztem, hogy bizonyos részletek túl vontatottak. 4 pont

KARAKTEREK: Tetszik, hogy vannak új szereplők, és az, hogy mindenkinek van valami dilije. 5 pont

FÜLSZÖVEG:

„Emily, a különc: 

13 éves. Képes toronyházakat átugrani, ha épp úgy tartja kedve. De sokkal valószínűbb, hogy inkább négy fekete macskájával szunyókál; vagy részecskegyorsítót eszkábál össze gézből, lencséből és biztosítótűből; vagy teljes hangerővel dobol/gitározik/szaxofonozik/citerázik; vagy egy fertelmesen drasztikus csatornafreskót fest; vagy rávesz valakit, hogy kimondja: „fertelmesen drasztikus csatornafreskó” 13-szor gyorsabban… és közben gúnyosan hahotázik.
Olvasd el, ha mered!”

EREDETI CÍM: EMILY THE STRANGE – THE LOST DAYS

SOROZAT: EMILY THE STRANGE 1.

KIADÓ: FUMAX

OLDALSZÁM: 266

KIADÁS ÉVE: 2012

MŰFAJ: URBAN FANTASY, NAPLÓREGÉNY, KRIMI

FORDÍTÓ: BENES ATTILA

ILLUSZTRÁLTA: ROB REGER, BUZZ PARKER

 KÖNYVKRITIKA:

Amióta tudok az Emily the Strange könyvek létezéséről, már azóta érdekelt Emily világa. Annyiszor szembejött velem a története, vagy csak egy-egy kép, bejegyzés, ami róla szólt… Tudtam, hogy egyszer el kell olvasnom a könyvet. Tetszett a borító, vonzottak a furcsa dolgok. Talán korábban kellett volna olvasnom, hogy teljesen el tudjak merülni Emily világában, nem tudom. Sokáig halogattam, mertem volna olvasni, meg nem is, akartam, meg egy picit nem is. Attól féltem, hogy a megnyerő borító alatt majd egy csalódás vár, és sokáig a félelmem győzött.

Mégis, amikor a Fumax kiadó jóvoltából a kezembe került a történet, izgatottan vetettem bele magam a kalandokba. Talán én már túl nagy vagyok ehhez, mert tetszett, de nem volt az igazi. Oké, tudtam, hogy egy 13 éves lány a főszereplő, ebből adódóan talán már meg kellett volna elégednem azzal, hogy ez a csaj egy zseni, és izgalmas élete van. Egy icipicit mégis többet vártam, de az a meglepő, hogy még így is megfogott.

Sokáig érdekes volt, hogy Emily elvesztette az emlékeit, és Feketekő városában találja magát, ahol egyre furcsább dolgok történnek vele. Számomra talán a macskás dolgok voltak a legérdekesebbek, mert nagy macskafan vagyok. Bár Emily életében négy macska játszik fontos szerepet, engem érdekelt volna a többi cirmák sorsa is, szerintem simán helyük lett volna a történetben. Igen, Emily sikeresen rám ragasztotta a cirmák szó használatát.

Emily emlékezetkiesése egy kicsit mókás dolog, de egy idő után már talán sok volt nekem, viszont mentették a helyzetet az érdekes találmányok és a vicces városnevek. Bevallom, nem irigylem Emily anyukáját, nem tudom, mit kezdenék egy ilyen bajos gyerekkel. A negatív érzéseim ellenére azért jár egy hatalmas plusz pont, mert olvasás közben észre sem vettem, hogy van egy ugrás az oldalszámozásban. Az sem tűnt fel, hogy a történet elejéről hiányozna valami. Csak akkor kaptam észbe, amikor a könyv végén visszaköszöntek a hiányzó oldalak. Oké, arra volt utalás, hogy egyes részek ki lettek tépve, de arra nem gondoltam volna, hogy ezek majd felbukkannak később. A történetet lezártnak lehet tekinteni, mert szinte minden, amit korábban hiányosnak véltem, a történet végére kiegészült, egyfajta magyarázattal szolgálva ezekre a hiányosságokra.

A legnagyobb plusz pont Hollóért jár, nem semmi figura, és a néha butának, jelentéktelennek tűnő lény igenis sokat hozzátett a történethez!

Emily történetét elsősorban tiniknek ajánlanám, meg persze azoknak, akiket vonzanak a fura dolgok. Annak ellenére, hogy nekem nem került ez a könyv a kedvencek közé, egész szórakoztató kis olvasmánynak tartom. Köszönöm a Fumax Kiadónak, és persze a Kildarának, hogy részese lehettem egy ilyen különös kalandnak!

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Már évekkel ezelőtt is elsősorban a borító miatt akartam mindenáron elolvasni. Már akkor is tetszett, hogy rajzos, egy kicsit dark, és… MACSKÁS!! Ez az, ami nálam telitalálat. 5 pont

TÖRTÉNET: Kalandos, érdekes, szórakoztató. Feketekő nekem való város. Felnőtt fejjel már kicsit másképpen gondolkodom az ilyen naplószerű történetekről, a korábbi énem (pár évvel ezelőtti) imádta volna. Ráadásul fontos szerepük van a macskáknak. A felnőtt énem 4 pontot ad. A bennem rejlő kamasz pedig könyörög az 5 pontért. De nem engedek. 4 pont

KARAKTEREK: Emily egy különös figura, bár a történet többi szereplőjét sem kell félteni, ha furcsaságokról van szó. 5 pont

A kritika a Kildara oldalán is megjelent!

FÜLSZÖVEG:

„John Wayne Cleavernek hívnak. 
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim. 
A terapeutám szerint szociopata vagyok. 
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket. 
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, John kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.”

EREDETI CÍM: I AM NOT A SERIAL KILLER

SOROZAT: JOHN CLEAVER 1-3

KIADÓ: FUMAX

OLDALSZÁM: 824

KIADÁS ÉVE: 2016

MŰFAJ: FANTASY, KRIMI, IFJÚSÁGI

FORDÍTÓ: SZEBEGYINSZKI SZILVIA

KÖNYVKRITIKA:

Dan Wells neve nem ismeretlen kis hazánkban, rengeteg könyvmoly rajong érte – köztük én is. A Nem vagyok sorozatgyilkos című sorozatával megnyert magának, ezzel a sorozattal vizsgázott nálam először az író úr. Már az elején el merem árulni, hogy jelesre.

Első pillantásra talán ijesztőnek tűnhet egy vaskos kötet, de ha belegondolunk, hogy ez három részt tartalmaz, akkor máris nem annyira rémisztő. Sőt… nekem külön öröm volt, hogy egyszerre három részt is magammal cipelhetek, és ha befejezek egy részt, csak lapoznom kell a következőhöz. Plusz egy ilyen vaskosabb darab önvédelmi eszköznek is tökéletes, tehát jó ötlet volt a Fumaxtól, hogy kiadtak egy ilyen multifunkcionális könyvet. Mivel sok jót hallottam a sorozatról, nem féltem egyszerre beszerezni a három részt, és már a megjelenés napján a kezemben volt. Ekkor látogatott el Dan bácsi szerény hazánkba, és én már a nekem járó aláírásra várva nekiestem az olvasásnak. Igen, aznap olvastam tőle először, amikor betámadtam egy dedikálásért, így csak ezután váltam a rajongójává. Azt hiszem, ez nem egy főbenjáró bűn. Mondhatnánk azt is, hogy megelőlegeztem neki a bizalmat.

És milyen jól tettem!

824 oldal soknak tűnik, mégis hamar el lehet fogyasztani, főleg egy olyan izgalmas trilógia esetében, mint amilyen a Nem vagyok sorozatgyilkos. Három részen keresztül küzdhetünk John Cleaver mellett a gonosz erők ellen, minden részben egy új kaland vár ránk, gyakran akad dolgunk a rend hatalmas őreivel, és bizony sűrűn kötünk ki a halottasházban. Ugye, milyen jó buli mindezt megtenni egy 15 éves szociopata srác társaságában? A kaland tele van hullákkal, beteg gondolatokkal, és persze mindezt humor is megfűszerezi, én pedig minden percét élveztem.

Az első részben nem csak John Cleavert ismertem meg, hanem a sajátos kis szabályait, amit saját maga és mások biztonsága érdekében is bevezetett, majd gyakorlatilag az első sorban néztem végig, hogyan szegi meg azokat városa megmentéséért. Önmagában a sorozatgyilkosság sokak által kedvelt téma, ahogyan a természetfeletti erők sem állnak messze sok könyvmoly fantáziavilágától. Ezek pedig összegyúrva, részletes, de érdekes leírásokkal, továbbá humorral keverve egy ütős történetet tudnak eredményezni, Dan Wells esetében pedig többet is, a következő részek is hasonlóan izgalmasak és ütősek voltak.

Egy ideig gondolkodtam azon, hogy részekre bontsam-e a könyv értékelését, és külön írjak a három részről, melyek a Nem vagyok sorozatgyilkos, Szörnyeteg úr és a Nem akarlak megölni címeket viselik. Végül hamar rájöttem, hogy nem szükséges, mert mindegyik rész ugyanolyan jó, és ha egyben olvassa az ember, nagyobb szünet nélkül, még friss emlékekkel, akkor annyira beszippantja a történet, hogy nem is kell részenként elgondolkodnia, mert egy teljesebb képet kap. Persze az újabb részekben vannak utalások, visszaemlékezések a korábbi történésekre, de minden részben megvan a közös: hullák, természetfeletti erők, egy sorozatgyilkos, fekete humor, John Cleaver beteg gondolatai, és persze a jobbnál jobb megoldásai a tettes kilétének felderítésére, és annak legyőzésére.

Dan Wells sorozata nem csak azért különleges, mert a főszereplő egy 15 éves szociopata, aki a családi vállalkozásban besegít, ami ugye egy halottasház. Azt nem kell magyarázni, hogy mi történik egy halottasházban, mert nyilvánvaló, sok más történetben egy kis ízelítőnek kaphattunk elnagyolt leírásokat bizonyos folyamatokról, de olyan részleteseket, és pontosakat, amelyeket Wells úr beleszőtt John kalandjaiba, már kevesebbszer kapunk. Ez volt számomra talán a legfontosabb tényező, mert bár sokaknak hátborzongató, vagy akár egyenesen undorító lehet tudni, hogy mi történik az emberi testtel, miután kiszáll belőle az élet, azért mégis ott bujkál bennünk a kíváncsiság, és a szórakoztató olvasmány nem csak kellemes időtöltésnek bizonyul, hanem olyan ismereteket is magunkra szedünk, amiben rengeteg kutatómunka rejlik.

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Figyelemfelkeltő, és bár egy egyszerű borító, mégis ötletes. Tetszik, hogy nem csak az első-hátsó borítókon figyeltek a megjelenésre, hanem a gerincen is. 5 pont

TÖRTÉNET: Mind a három rész izgalmas, a halottasházban történő folyamatok részletes leírása egyszerre érdekes, és kissé undorító, gyomorforgató. Emellett megvan a kellő mennyiségű humor, nagyon minimális kamaszszerelem csöpögésmentesen. Zseniális, beteg, tökéletes. 5 pont

KARAKTEREK: Dan Wells jól kitalálta a sorozat szereplőit, és külön jó dolognak tartom, hogy John gondolatait is megismerhettük a hétköznapi tulajdonságokon felül. 5 pont

A kritika a Kildara oldalán is megjelent!

FÜLSZÖVEG:

„Öt alak áll körbe egy sekély sírhantot. Mindannyian kivették a részüket az ásásból. És egy életre némaságot fogadtak… Csakhogy a végzet és Kim Stone felügyelőnő elől nem lehet elbújni.
Egy letehetetlenül izgalmas krimi, sokrétű figurákkal.

Ha felnőtt méretű gödröt kell ásniuk, az tovább tartott volna. 

Kézről kézre járt az ásó. Volt, aki tétován, habozva fogta meg, mások biztosabb kézzel. De senki sem ellenkezett, és senki sem szólt egy szót sem. Tisztában voltak vele mindannyian, hogy egy ártatlan életet vettek el, de az egyezség megköttetett: a titkaikat el kell temetni!

Amikor megtelepedtek a sírhanton a szállingózó hópihék, a csoport tagjainak hátán végigfutott a hideg. Aztán ment ki-ki a dolgára: az öt emberalak lábnyomai csillagot tapostak a friss, ropogós hóba.

Elvégeztetett.

Ám a titkok sosem maradnak eltemetve…

Angela Marsons valósággal berobbant a Kim Stone felügyelőnő bűnügyeit leíró sorozatával az angol krimiirodalomba. Óriási sikert arató első könyvével hónapokig vezette az eladási listákat, szarkasztikus, ám szerethető főszereplője pedig elszántan göngyölíti fel a nehezebbnél nehezebb eseteket.”

EREDETI CÍM: Silent Scream
KIADÓ: General Press Könyvkiadó
OLDALSZÁM: 360
MEGJELENÉS ÉVE: 2015
MŰFAJ: Pszichothriller, Krimi

ÉRTÉKELÉSEM:

Ez egy nagyon érdekes és meglepő találkozás volt. Már hónapok óta szemezgettem Angela Marsons első könyvével, érdeklődésemet pedig fokozta a sok pozitív értékelés, így már csak idő kérdése volt, hogy mikor vetem rá magamat az Elfojtott sikolyra. Nos, ez a pillanat eljött, amiért nagyon hálás vagyok a General Press Kiadónak!

Imádom a krimiket, ez nem titok. Azt is szeretem, ha egy írónő olyan krimit tud írni, amit még más neves írók is megirigyelhetnének. Nem kertelek, szeretem, ha egy írónőnek is van egy betegebb, gyilkos világa, és ezt olyan formában tudja tálalni, hogy egyszerűen nem tudom letenni a művét. Az Elfojtott sikoly pedig pont egy ilyen könyv.

Az értékelések és a fülszöveg alapján volt egy elképzelésem a könyvvel kapcsolatban, azonban olvasás közben egy teljesen más kép alakult ki a fejemben, és a korábbi elképzeléseket félredobva könnyen elmerültem Kim Stone különös nyomozásában. Már az első pár oldal nagyon megfogott, ahogyan belecsöppentünk a történet közepébe, és ekkor érzékelhető volt, hogy nem egy egyszerű ügyet fogunk megoldani kis nyomozócsapatunkkal, pedig szinte még semmit nem tudunk a legelején.

Majd szépen felszínre került minden – szó szerint minden, régi sunyiságok, bűnös tettek, fiatal lányok maradványai – és persze idővel megismerjük a lányok történetét, tragikus sorsát. Mindegyik áldozatban van valami közös, ami még Kim Stone nyomozónővel is összeköti őket, ez pedig  növeli a feszültséget.

A történet alapból nagyon jó, fontos szerepet játszik egy gyermekotthon, és szinte minden, ami annak falai között történt. Sokszor olyan brutális cselekmények bontakoznak ki egy-egy apróságból, hogy azokat elképzelni is szörnyű, és bár fiktív történetről van szó, nem szívesen lettem volna a gyermekotthon közelében. A borzongás, undor mellé pedig társul azért egy kis humor is, ami lehet, hogy egyes szituációkban erős lehet, de Kim Stone karakteréhez teljes mértékben illik. Kim amúgy is egy kemény csaj, a szövegeiről nem is beszélve, olyan elszólásai vannak, amik sok más könyvet megmenthetnének az ellaposodástól. Néha hosszabb, néha rövidebb bölcsességek, vicces elszólások hagyják el kim száját, de ezek valahogy mindig jó helyen vannak.

Angela Marsons krimijét színesíti az, hogy nem csak egy adott bűncselekményre, és annak leleplezésére fókuszál, hanem hozzátesz olyan szálakat is, amelyek nélkül a történet nem lenne az igazi. Izgalomban nincsen hiány, nem egyszer pedig egyenesen megdöbbentem azon, hogy hogyan pattanhatott ki az írónő fejéből egy ilyen morbid történet. Különösen tetszett, hogy visszaemlékezések formájában egy másik szálon megtudjuk, hogyan történtek a bűncselekmények, így egyszerre két oldalról is meg tudjuk vizsgálni az eseteket. Amikor azt hinném, hogy már nincs mit fokozni ebben a könyvben, az írónő bebizonyítja, hogy van. Nem tudom, hogyan csinálja, de biztosan van valami trükkje, amivel ilyen könnyen elnyeri az olvasók szívét egy olyan történettel, amiben akad lelketlen, és pszichopata szereplő is.

Az Elfojtott sikoly egy kis ízelítőt adott Kim Stone nyomozónő életéből, és pedig bátran veszem le a polcról a következő falatot, mert könyvmoly énemnek most erre van szüksége!

Még egyszer nagyon szépen köszönöm a General Press Kiadónak a lehetőséget, és kívánom, hogy sok nagyszerű műre bukkanjanak még, amelyeket elhozhatnak a magyar könyvmolyoknak!

BORÍTÓ: Egyszerű, mégis szinte bármit bele lehet képzelni. Nincsenek rajta felesleges elemek, és nem is árul el sokat a tartalomról, ezzel meghagyva az olvasónak, hogy egy kicsit elkalandozzanak a gondolatai a borító kapcsán. 4 pont

TÖRTÉNET: Hű. Mindig is tudtam, hogy az írónők a legjobb gyilkosok! Nem csalódtam! 5 pont

KARAKTEREK: Angela Marsons nagyon jó karaktereket talált ki, Kim pedig mindent visz. Amilyen jó a nyomozásban, és amennyire meg van áldva humorral, annyira őrült is tud lenni. 5 pont

EREDETI CÍM: A FEKETE ESERNYŐS FÉRFI

KIADÓ: MOGUL

OLDALSZÁM: 464

MEGJELENÉS ÉVE: 2016

MŰFAJ: MISZTIKUS, SCI-FI, THRILLER

FÜLSZÖVEG:

„1980-ban Dobogókőn egy magára hagyott gyereket találnak az erdőben. A kisfiú állami gondozásba kerül, ahol – a nevelők legnagyobb döbbenetére – furcsa dolgokat produkál: alvás közben lebeg az ágya felett, előre megjósolja a közeljövő eseményeit, valamint csupán az érintésével képes halott állatokat visszahozni az élők sorába. Aztán egy hideg, téli napon három öltönyös férfi elviszi magával…

2015-ben több magyar nagyvárosban – ahogy a világ számos pontján – különös hangokat lehet hallani. Az apokaliptikus hangról (Apokalipszis Harsonái) készült videók elárasztják az Internetet. A hangokat követően az esetek helyszínén minden alkalommal felbukkan egy titokzatos férfi, aki a legnagyobb melegben is fekete, jól szabott öltönyt és kalapot visel, kezében pedig egy fekete esernyőt tart. Azok, akik találkoztak vele, az arcvonásaira egyáltalán nem emlékeztek, de az feltűnt nekik, hogy a kortalannak tetsző, kifogástalan modorú és öltözetű férfi lábán mindig poros volt a cipő.

Egy kelet-magyarországi kisvárosban öt különös alak figyeli és elemzi titokban a város lakóit: Kristálygyerekeket keresnek. Egyik célpontjuk Szofi, a fiatal hobbifotós újságírólány, aki legjobb barátjának segítségével kutat a különös hangok után. Nyomozásuk során nem csak elfojtott, egymás iránti érzelmeikkel kell szembenézniük, de hamarosan üldözött vadként az életükért kell küzdeniük, mert egy távoli galaxis katonái, és a magyar titkosszolgálat is rájuk vadászik.

Elképzelhető, hogy idegen civilizációk titkos bázisai találhatók a Földön már az idők kezdete óta? Kik azok az elnyűtt ruhájú alakok, akik minden helyzetet pár lépéssel előttünk már ismernek? Akik érintésükkel vagy tekintetükkel képesek fájdalmat okozni, teljesen lebéníthatnak, és az emlékeinket is törölhetik?

És mi van akkor, ha a dinoszauruszokat elpusztító aszteroida egy űrhajó volt, és a Földön mi magunk vagyunk az idegenek?

A népszerű szerző, John Cure új regénye, izgalmakkal és különös eseményekkel teli misztikus sci-fi thriller, ami torkon ragadja, és egy pillanatra sem ereszti az olvasót.”

ÉRTÉKELÉSEM:

Azt hiszem, egy nehéz küldetésre vállalkoztam, amikor belekezdtem John Cure új, A fekete esernyős férfi címet viselő könyvének olvasásába. Amikor elkezdtem megismerni a könyv lapjain megelevenedő, hazai helyszíneken játszódó történetet, még nem gondoltam volna, hogy rövid időn belül igencsak meggyűlik vele a bajom, ugyanis adódott egy nagyon komoly problémám... nem tudtam letenni, még munka közben sem (Bocsánat, Főnök úr, tudom, hogy lebuktam!), aminek volt még egy következménye. Nagyon hamar sikerült megfertőznöm egyik kollégámat, és őt is szépen belerángattam a rosszba... akarom mondani, a jóba, hiszen egy fantasztikus kalandban volt részünk, amit nem győzök hangsúlyozni.

De mi fogott meg? Úgy igazán magam sem tudom. John Cure mindig így csinálja, megfog, de nem tudom megmondani, hogy konkrétan mivel. Most is egy olyan összetett történet bontakozott ki előttem, amiről elképzelni se tudtam, hogy képes leszek megérteni, mégis sikerült. Adott pár hazai helyszín, néhány sokoldalú, szimpatikus szereplő, és rengeteg (azt mondom, RENGETEG!) misztikum, izgalom, fordulat, apró, de jelentős momentum, poén, no meg persze 464 oldal, amibe ha hiszitek, ha nem, mindez elfér úgy, hogy élvezhető marad.

Már történetünk elején kezdetét veszi az időben való ugrálás, ami sok könyv esetében rettentően zavaró és követhetetlen tud lenni, de jelen esetben ilyen probléma fel sem merül, sőt! A jelen és a múlt közötti váltásokkal megtaláljuk a kirakó darabkáit, és szépen felépül nekünk, olvasók számára is a történet, minden a helyére kerül.

Nagyon szerettem, hogy nem egy egyszerű történetet kaptam, hanem egy több évtizedet átölelő, összetett, több szálon futó kalandban volt részem, és a szereplőkkel együtt vehettem részt egy komoly kirakó darabjainak összeillesztésében. Először a jelenben kapunk egy rövid bevezetést, ezzel ráhangolódva a történetre, majd visszaugrunk a múltba, és megismerjük Simont. Megismerhetjük a kedves macit, Magyar Andrást, aki nagyon kitartóan megy előre, mégis a saját kitartása okoz neki fejtörést. Szofi és Marcell is megjelenik, a két nagyon jó barát, akik sokáig nem is értik, hogyan csöppentek bele egy ilyen veszélyes kalandba, végül pedig elengedhetetlen részeivé válnak egy fontos küldetésnek. És van pár különös lény, az Éberlények, akiket talán nem is mindig tudtam hova tenni, mert néha amilyen gonoszak, annyira buták is, ezzel az ártó szándékú lényeket időnként nem tudtam komolyan venni, csak jót nevettem rajtuk.

Különösen tetszett, hogy a történetben helyet kapott egy szerelmi szál, mégsem váltott át csöpögős romantikussá, hanem végig megmaradt a kategóriájában. Az eseményektől függetlenül kicsit mélyen érintett Szofi és Marcell barátsága. Biztosan mindenki életében jelen van vagy jelen volt egy Szofi vagy egy Marcell, egy olyan különleges barát, akiért bármire képesek vagyunk. Ezzel a két jó baráttal sok minden történik rövid idő alatt, szereplőinket komoly próbák elé állítja a fekete esernyős férfival való találkozásuk. A történet egyes elemeinek behatárolását könnyítette az, hogy több részre lett osztva, ezzel a nagyobb részek elkülönültek. Szerettem a helyenként felbukkanó humort, a társadalomkritikát, amivel én egyetértek, azonban nem ezek viszik a történet fő szálát, de nem is feleslegesek, olvasóként a szókimindóbb gondolatok sem okoztak problémát, sőt, egyenesen imádtam azokat.

… Maga a bejelentés így körülbelül olyan súlyú, mint amikor Pataky Attila meséli az UFO-elrablás történeteit valamelyik tévéműsorban.
– Szegény Patakyt sokan megbélyegzik, hogy csak a média miatt csinálja, közben meg lehet, hogy valóban elvitték már.
– Az könnyen meglehet. Akkor viszont nagyon haragudhatnak ránk valamiért, ha azzal büntetnek, hogy visszahozták – tréfálkozott Marcell.

Aki elolvassa a könyvet, kalandozik a múltban, él a jelenben, rejtélyes jelenségek után járva harcol a misztikus erőkkel, és egy kicsit szerelmes is lesz. Nekem nagyon tetszett, hogy a misztikum nem egyszerű formában jelenik meg. Minél többet gondolkodom ezen a könyvön, annál több érdekes megállapításra jutok, jelenleg például az kattog a fejemben, hogy John milyen ügyesen tud táncolni az olvasók idegein a fordulatokkal, a hangulatváltozást előidző jelenetekkel, amelyekben persze fontos szerepet játszik az is, hogy nem egy időben játszódik a történet. Nálam ezek nagyon fontos tényezők voltak az olvasás során, és sokat gondolkodtam azon, hogy egy ilyen nagyszerű és kreatív író meddig tud még elmenni a fantáziánkat felébresztve olyan képzeletbeli lényekkel, amelyek tökéletesen megállják a helyüket egy valós világban, meddig tudja még úgy csavarni a történetet, hogy izgalmas és követhető maradjon, de megtartsa összetettségét...

Kedves John, mondd, hol a határ?

Most, hogy küldetésem végére értem, még mindig úgy érzem, hogy ez egy kemény kaland volt, és bár a kirakósnak minden darabja a helyére került, még felnőtt fejjel is azt mondom, hogy szeretek kirakózni, és még el tudtam volna játszani még egy ideig a darabokkal, ha lettek volna. Remélem, hogy lesz még rá lehetőségem!

Nagyon szépen köszönöm John Cure-nak, hogy egy kicsit megedzette mostanában meglazult idegeimet, jelentem, készen állok a következő küldetésre! Természetesen köszönöm szépen a Mogul kiadónak is, hogy lehetőséget kaptam ennek a remek könyvnek a megismerésére!

Zárásként ajánlanám mindenkinek a könyvet, aki szeret elmerülni egy misztikus világban, de mindenek felett édesanyámnak, aki szintén nagy rajongója annak a világnak, amelybe John Cure is belehelyezte szereplőit. És persze annak az embernek is bátran ajánlom, aki a történetben biztosan az én Marcellem lett volna, ha én lettem volna Szofi.

BORÍTÓ: Jól tükrözi a lapokban rejlő történetet, kellően misztikus, egy kicsit sötét, mégis figyelemfelkeltő, azonnal megragadja a tekintetet. Szeretem, ha egy borítóban megkapom azt, amit elvárok a belső tartalom alapján, A fekete esernyős férfi esetében pedig tökéletesen illik a könyv világához. 5 pont

TÖRTÉNET: Fordulatos, sokszor megdöbbentő. Tele van meglepetésekkel, izgalomban sincsen hiány. A szerelmi szál egy keserédes fűszere a teljes történetnek, a helyenként felbukkanó humor pedig kellemes frissítő a kimerítő kalandok közepette. 5 pont

KARAKTEREK: A szereplők annyira élethűek, hogy megjelentek előttem olvasás közben. Teljesen eredetiek, emberiek, és jellemükben olyan apró elemek is vannak, amelyek még ha nem is elengedhetetlen részei a történetnek, akkor is fontos szerepet játszanak, mert ezek az apróságok egészítik ki őket. Persze nem csak emberi szereplőket kaptunk ebben a történetben, az Éberlényekről sem szabad megfeledkezni, akik pont az ellentétei a megelevenedő karaktereknek, érzékelhetően misztikus teremtmények, mégis könnyen elképzelhetőek a jó leírásoknak köszönhetően. 5 pont