Fülszöveg:
„Szakad a hó az isten háta mögött, a hazafelé igyekvő Ector atya alig lát ki a szélvédőn. Bár kocsija ide-oda csúszkál a szerpentinen, olyan nagyon azért nem zavarja a dolog. Elvégre szombat este van. Egy „olyan” szombat este. Az „olyan” szombat estéken pedig egész egyszerűen nem történhet baj. Vagy mégis? Az út szélén felbukkanó apró csillanás egy kissé megzavarja a férfit. Mi a fene volt az? És miért volt olyan pokolian ismerős? Az egyre többször és többször felbukkanó fény felpiszkálja a pap lelkének, múltjának sötét darabkáit. Őrült hajsza kezdődik az idővel és egy furcsa fenevaddal, miközben a háttérben lassan vörösbe borul a Monte Pedro délceg csúcsa.”

Oldalszám: 308
Kiadó: Underground (magánkiadás)
Kiadás éve: 2018
Műfaj: regény
Zsáner: horror, thriller
Kötészet: puhatáblás, ragasztókötött
ISBN: 9786150027999

Ajánló:

Miután volt szerencsém Lauer Gábor első gyermekéhez, mely az Út sehová címet viseli, tudtam jól, hogy második könyve sem lesz éppen egy rózsaszín, csillámunikornisokkal tarkított tündérmese, de nem is voltak ilyen elvárásaim. Amikor kezembe vettem a második, Mindenvörös névre keresztelt gyermeket, elolvastam a fülszöveget, és megvizsgáltam a borítót, éreztem, hogy Ector atya története sok meglepetést fog számomra tartogatni. Nem is tévedtem, sőt, mondhatjuk, hogy engem is a teljes téboly kerülgetett olvasás közben.

Abel Ector atya egy papi csuhába bújt álszent, aki megkapja a lelkiismeret nagy pofonjait. Röviden talán így tudnám ajánlani a könyvet anélkül, hogy meglobogtatnám a spoilerveszély vörös zászlaját. A Mindenvörös tele van olyan részekkel, amiket kedvem lenne itt és most azonnal leírni, de akkor ugye a történet elvesztené keserédes varázsát.

Az időben viszonylag rövid, ám annál eseménydúsabb kaland egy szombat estén veszi kezdetét, amikor Abel Ector atya a másnapi misére készül – és igazából talán ez az egyetlen kapaszkodónk, ami még józanésszel felfogható, ugyanis pillanatokon belül borul minden. Annak ellenére, hogy ez is csak egy szokványos almancari szombat estének indul, egy nem éppen mindennapi találkozás felülír mindent, ami egy átlagos szombatba beleférne. Abel útját állja egy fenevad, ami a történet szerint csak akkor veszélyes, ha túl közel jön. Bár ez akár minden esetben érvényes lehetne, nem igaz? Ez az este mégis más, mert ez a fenevad nem csak szimbolikus a történetben, hanem becsülettel meg is kergeti Ector atyát – és akkor nagyon finoman fogalmaztam.

A vörös fenevaddal való találkozás lavinaként indítja el az események sorozatát, és kezdetét veszi a hajsza az idővel. No meg persze a lelkiismerettel. Hamarosan a felszínre kerülnek azok a múltbéli események, amelyek miatt fejest kellett ugranunk a tébolyult jelenbe, és ha eddig nem alakult volna ki egy negatív kép Ector atyáról, most már biztosak lehetünk benne, hogy nem az Úr egy szent szolgájához van szerencsénk. Rövidesen összekapcsoljuk a fenevadat a címmel (kapisgálod már, igaz?), és máris mindenre megtaláljuk a magyarázatot. Legalábbis azt hisszük, hogy mindent megértettünk, de nem adja olyan könnyen magát ez a történet. Abel visszaemlékezéseihez betársulnak az úgynevezett furcsa hangok, pontosabban Santilla atya szavait hallja egyfolytában. Ha mindez nem lenne elég különös, már-már természetfeletti eseményekben is részünk van, és bizony nagyon nehéz eldönteni, hogy ez most a valóság, vagy csak a képzelet szüleménye? Persze továbbra is ott lebeg a levegőben a másnapi mise gondolata…

Ector atya komoly fizikai és mentális csatát vív nem csak önmagával és múltjával, hanem a rettegett fenevaddal is. Mindezt olyan szövegkörnyezetben kapjuk meg, hogy akaratlanul is úgy érezzük, mi sem menekülhetünk el az atya nyomába szegődött vad elől, aki menet közben durva harapásokkal tépi szét az illúzió és a valóság közti leheletvékony határvonalat.

/eredeti kép forrása: Unbound Worlds/

Az igazat megvallva, nekem kicsit nehéz volt haladni a könyvvel, ugyanis sikeresen belecsöppentem egy olvasási válságba, illetve időnként annyira szorongtam tőle, hogy pár oldalanként muszáj voltam egy kis szünetet tartani. Ezutóbbit persze veheti a szerző dicséretnek is, mert eddig kevés olyan magyar szerző művével találkoztam, aki ilyen magas fokon képes minden oldalt átitatni a téboly, a veszélyérzet, és a lelkiismeret-furdalás különös elegyével. Nem hibátlan a könyv, és ha nagyon akarnék, biztosan találnék benne kivetnivalót. De most inkább csak annyit mondok, finoman, nőiesen, hogy azért néha kicsit beszartam, és ha túl későn, ráadásul fáradtan olvastam, már a macskáimban is a veszélyes fenevadat kerestem. Pedig egyikük sem vörös, a könyvben pedig… hát minden az.

Érdemes mindenre alaposan odafigyelni olvasás közben, ugyanis a történetben fontos az is, miért pont azt a szombatot választotta a sors, illetve az is kiderül, hogy a vörös fenevad milyen összefüggésben van Lacorta lakóival. Hosszasan lehetne taglalni, hogy csak egy túlreagált legendáról van-e szó, de a történet zárásával az utolsó fog, akarom mondani, a kirakós utolsó darabkája is a helyére kerül.

Ha kíváncsi vagy, mi is történt Ector atyával, illetve Lacorta többi lakójával, milyen különös erő veszi körül a helyet, és miért is lehet elátkozott, ne habozz, ess úgy neki a könyvnek, mint a fenevad Ector atyának. Ha csak egy érdekes, és cseppet sem nyugodt történetre vágysz, akkor is bátran ajánlom. Valamire azonban nagyon vigyázz… ha túl közelről les rád szemeivel egy vörös fenevad, tartsd távol magad tőle! Ha pedig kotorékszagot érzel, vigyázz az orrodra!

Borító: Egyszerű, lényegretörő, figyelemfelkeltő. 5 pont

Történet: Azt nem mondanám, hogy borzongató élmény volt számomra, inkább frusztráló. Néha már úgy éreztem, hogy ebbe a történetbe a végén még én is beleőrülök. 5 pont

Karakterek: Nincsenek sokan, és keveset tudunk róluk, de ahhoz éppen eleget, hogy puszta említésükkel is sötétebbé tegyék a könyv világát. 5 pont