Fülszöveg:
Az 1960-as évek elején Onetti épp újabb kötetén dolgozott, amely Santa Maríában, ebben az általa teremtett, félig mitikus, s ugyanakkor ízig-vérig latin-amerikai alakokkal és sorsokkal teli városban játszódott. Úgy dolgozott, ahogy szokott: ágyban fekve, italozva-cigarettázva rótta fura betűit egy határidőnaplóba. Ám hirtelen elhatározással félbeszakította a regényt, és belefogott egy másikba. Ebből lett aztán a szerző máig legnépszerűbb könyve, A hajógyár (1961). Mi késztette a vargabetűre? A szerzőtől tudjuk, hogy egy különös véletlen folytán elvetődött a Buenos Aires-i kikötő déli dokkjaiba, s ott egy csődbe jutott gyár vezetője kalauzolta: teljesen elhagyatott volt a telep, a bíróság már lepecsételte, kísérője mégis úgy viselkedett, mintha működne a gyár, még kulcsot is szerzett, és a hajdani luxusiroda romjai közt dolgozva igyekezett jogi úton megmenteni a vállalatot. Onetti egy különleges, indiai fából készült vesszővel tért vissza a városba – és egy készen kapott ötlettel, mellyel újabb lehetőséget, új reményt adhat állandó, kudarcos sorsú hősének, Larsennek.
Az elvileg sok szinten működő építmény, a Cég, amelyben már csak egy-két főember végzi teljesen értelmetlen munkáját, a széthullás, a hiábavalóság abszurd birodalma, s ugyanakkor tipikusan argentin-uruguayi háttér Larssen sorsához.
Larssen gesztusa, aki cégvezetőként olyan helyzetért, és rendért vállal önként bünhődést, majd újabb elkerülhetetlen kudarcot, amihez tulajdonképpen semmi köze, lehet közvetlen történelmi-politikai jóslat, lehet önzetlen társadalmi – akár krisztusi – áldozat, és lehet művészi szerepvállalás is. Mégis talán egy általános életérzés megjelenítése a döntő, ami kortól és helytől független, s amiről évekkel később így vallott Onetti: „A hajógyár nem jövendölés volt, nem is játszadozás a futorológia határtalan, kis mezején. Azt az érzést igyekezett megfogalmazni, hogy valami nagyon bűzlik, és nem csak Uruguayban vagy Dániában. Ma egyre erősebb a szag. Nem kétséges, hogy egy-kettőre itt lesznek a balzsamozók, és ideig-óráig leplezik majd a bűzt.”

Juan Carlos Onetti (1909–1994) Montevideóban született, hosszú éveken át Buenos Airesben élt, Madridban, emigrációban halt meg. Volt újságíró, könyvtáros, szerkesztő, a többi közt legendás Marcha című uruguayi folyóirat alapítója. Jelentős díjakat kapott, a legfontosabbat, a „spanyol Nobelt”, a Cervantes-díjat 1980-ban vehett át. Hatalmas életműve többkötetnyi novellát, kisregényt és hat nagyregényt tartalmaz.
Az Európa Könyvkiadó négy kötetben jelenteti meg a szerző válogatott műveit:

Egy névtelen sírra (kisregények)
A hajógyár (regény)
A megvalósult álom (elbeszélések)
Rövid az élet (regény)

Eredeti cím: El astillero
Kiadó: Európa
Oldalszám: 280
Kiadás éve: 2007
Műfaj: Regény
Fordította: Székács Vera

Értékelésem:
Nem tudom, mi keltette fel az érdeklődésemet a könyv iránt, mert a borítója számomra egyáltalán nem volt figyelemfelkető, és a fülszöveg sem hagyott bennem nyomot. Mégis el szerettem volna olvasni, de sajnos csalódnom kellett. Olvastam pár értékelést a könyvről, azok alapján azt reméltem, hogy tetszeni fog, de nem nyerte el a tetszésemet.

Ezt tartják az író legnépszerűbb könyvének, éppen ezért igyekeztem nagyon figyelni a tartalmára. A cselekmények több szálon futnak, ezt a fejezetcímek is jelölik. Egy ideig még nem zavarodtam bele a fejezetekbe, de amikor egy fejezet már több címet kapott, az nekem sok volt. Azt elismerem, hogy valamilyen módon el kell különíteni a fejezeteket, de szerintem kreatívabb megoldás is születhetett volna az ugyanolyan címek számozásánál. Nekem sajnos zavaróbb volt ez a fajta címrendszer.

A történetből sajnos túl sok nem maradt meg, csak a szereplők lényegesebb tulajdonságai, és a nyomasztó érzés, ami végig jelen volt a könyvben. Mivel egy egész rövid könyvről van szó, azt hittem, hogy majd hamar el fogom olvasni, de tévedtem. Egyre jobban untam, és már nem volt kedvem újra kezembe venni. Amikor végre végeztem vele, azt egyfajta sikerélményként fogtam fel, mert ritkán fordul elő az, hogy eny könyv ennyire ne tartsa fenn az érdeklődésemet. 

Számomra az egyik legnagyobb pozitívum a megfogalmazás volt. Még ha a történet nem is tetszett, az egy kicsit kárpótolt, hogy az író nagyon jól bánt a szavakkal – jelen esetben persze sokat számít az is, hogy szép fordításban olvashattam. Biztos vagyok benne, hogy A hajógyár nem egy rossz köny, csak sajnos nem nekem való.

Borító: Többször is elhaladtam mellette úgy, hogy nem vettem észre, még akkor is nehezen találtam meg, amikor kifejezetten ezt a könyvet kerestem. Egyáltalán nem figyelemfelkeltő. 2/5

Történet: Számomra túl vontatott volt, nem éreztem úgy, hogy lekötne. 2/5

Karakterek: Részletesebben is megismerhettem a fontosabb szereplőket, szinte már el tudtam őket képzelni. 4/5

Bár nem szokásom, de ha a nyelvezetét, a szóhasználatot pontoznám, akkor az a maximálos pontot kapná tőlem, mert a megfogalmazás tényleg szép. 5*/5