Kiadó: Park Kiadó
Megjelenés éve: 2018
Oldalszám: 212
Műfaj: regény
Zsáner: gyermekkor, gyermekszemszög

Fülszöveg:
„Nagymamával ​napok óta mondogatjuk, hogy milyen bűnöket követtünk el, és hogy ezekért mind bocsánatot kérünk. Csapkodjuk a mellünket, ököllel. Bár én nem emlékszem, hogy örvendtem felebarátom baján, és hogy hamisan esküdtem volna. De az igaz, hogy mások vagyonát irigyeltem. A Kelemen rózsaszín babáit meg a lakókocsit, amiket Amerikából kapott, azokat tényleg. Nagyon. És az is igaz, hogy hajthatatlan vagyok néha a rosszban. De nagymama szerint ez nem olyan nagy baj, és biztos lehetek benne, hogy ezért beírnak az élet könyvébe. (…)” 

/saját fotó/

*** 

„ A 60-as villamosnak hosszú kocsijai vannak és nagy ablakai. Mindig világos van benne, csendesen zakatol, és a vezetőt is lehet látni a szürke függöny mellett. Ilyen villamos lesz az oroszkönyvünkben is. Láttam a Havasi testvérénél. A szocialista város. Az volt rajta és ő el tudta mondani oroszul, hogy mi van a képen. A 60-as az Erzsébet hídon megy át, és megáll a Váci utca sarkán. Ott kirakatokat lehet nézni. Sok a cipőbolt, a népművészeti bolt előtt meg a külföldi. Fényképezőgép lóg a nyakukban, gyönyörű ruháik vannak és mindig mosolyognak. Arról lehet észrevenni, hogy nem magyarok. Aztán elsétálunk az Annához. A teraszon nagymama találkozik a barátnőivel, és én bármilyen süteményt választhatok a pultnál, ő megveszi. Mosolyog, amíg eszem.
– Umberúfen – mondja, amikor leteszem a villám az üres tányérra."

Értékelés:

Korábban még nem találkoztam Lugosi Viktória könyveivel, azonban az Ajvé címe, valamint rövid ismertetője nem hagyta, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam. Kíváncsivá tett a nagyszüleim fiatalkorának, szüleim első éveinek ízét ígérő történet, ezért bele is vetettem magamat a hatvanas évek végébe. Lássuk be, ez ’94-es évjáratként egy elég merész próbálkozás…

Eleinte nem is tudtam megbarátkozni a történettel, hiába érdekelt, volt valami, ami nem engedte, hogy én is ott legyek a szereplők között, csak kívülről szemléltem ezt a világot, és nagyon homályosan láttam. Már majdnem el is ment a kedvem a könyvtől, nem tudtam eldönteni, hogy velem van a baj, vagy csak az írónő stílusa nem tetszik, de 40-50 oldal után megtört a jég, és én is ebben a különös zsidó családban találtam magam.

Egy gyerek szemszögéből láttam a történéseket, és a szemén keresztül láttam, milyen anya, apa, mama, Dodó, és a család többi tagja, a barátok, milyen a világ, és egy kis időre én is gyerekké váltam. Egy olyan gyerekké, aki még nem ért mindent, akire nagy nyomás nehezedik. Egy gyerek voltam, aki az egyik apukájának meg akart felelni, és feltétel nélkül tudta szeretni a másikat.

Az Ajvé története annyira életszerű, hogy aki csak egy keveset is megélt a történetből, máris magáénak érezheti. Egy olyan korba utaztam vissza, ahol még teljesen szokványos volt, hogy három generáció együtt éljen, és nem is nevezhető annyira távolinak, hiszen még nekem is kijutott a Limó-porból, a nagyszülők „mindent el kell tenni, mert sosem tudhatod, mikor lesz rá szükség” mániájából, és sok olyan hétköznapi, kellemes vagy éppen bosszantó élményből, amit csak azok élnek meg, akik valamikor többgenerációs családban éltek. Bár egy másik generáció idejében játszódik a történet, még valami megmaradt belőle az én korosztályomnak is, nagyszüleim elmeséléseiből sokat hallottam a pár évtizeddel ezelőtti életről. Ezen felül a könyv magával hozta a nagymama sütijének és lekvárjának ízét, valamint azt a megszokott hétköznapi zsörtölődést, ami szinte mindenkiben kialakul idős korára. Bevallom, a nagymama viselkedése időnként már nekem kicsit sok volt, sokszor előbújt belőle a „mártír” a legkisebb dolgok miatt is, de meg kell hagyni, volt egy igazi nagyis stílusa, ami miatt nem lehetett úgy igazán haragudni rá. Apára viszont annál inkább. Kevés olyan elégedetlen és tuskó karakterrel találkoztam olvasmányaim során, mint ő, és nem egyszer kinyílt a bicska a zsebemben egy-egy megjegyzése után. Ezt a gorombaságot kompenzálta Dodó, aki a legnagyszerűbb „pótapuka” és férj, számomra a legkedvesebb karaktere a történetnek.

/eredeti kép forrása: Pinterest/

Olvasóként egy kis betekintést is nyerünk a zsidó kultúrába, a család hitébe, és származásukat övező félelmeikbe. Nem voltak igazán jók azok az évek se, nem voltak valóban boldog szereplőink, de tudtak nevetni saját sorsukon, nem veszítették el a humorérzéküket, amitől kicsit vidámabbnak éreztük a történetet.

Eleinte kicsit furcsálltam, hogy nincsenek fejezetek, mégis jól érzékelhető volt a változás, az idő múlása, és ahogyan ugráltam narrátorunk emlékei között, úgy voltam én is egyszer fiatalabb, egyszer pedig picivel idősebb kislány. Amilyen nehéznek éreztem az indulást, olyan könnyen gördültem tovább a könyv további részén, és csak a vége felé éreztem úgy, hogy egy kicsit lassítanom kell, mert tagadhatatlanul haladtam a szomorú befejezés felé. Az írónő az olvasóra bízza, hogyan zárja le a történetet, de az utolsó jelenettől így is elfacsarodott a szívem. Visszarántott abba a szürke valóságba, amit titokban még a vidámabb perceket is beárnyékolta.

Ajvé! Én elszomorodtam!

Ajánlom minden nosztalgiázni vágyónak a könyvet, és azoknak is, akik egy kicsit többet szeretnének megízlelni szüleik, nagyszüleik fiatalkorából!

Borító: Nem vagyok túlzottan oda a rózsaszín árnyalataiért, de ez különösen kellemes a szememnek. Tetszik az esernyős minta is, csak nem tudom a történethez kapcsolni. Ezt a kis negatívumot leszámítva szép. 5 pont

Történet: Kicsit nehezen hangolódtam rá. Viszont nem bántam meg, hogy nem tettem félre, mert később teljesen belemerültem, és hagytam, hogy egy kicsit visszahúzzon az időben. 5 pont

Karakterek: Nagyon emberiek, pont ettől válik életszerűvé a történet is. 5 pont