Csak fogtuk a rózsaszín hátizsákot és elindultunk várat cserélni

– Két gyermeklelkű lány kalandos útja a Kisszobából egyenesen a Nagyvilágba –

2017. november 27. - Cetti

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két kislány, Fanni és Cetti. Pontosabban nagy lányok voltak már, hatalmas gyermekszívvel…

…nos, valahogy így is kezdhetnénk a történetet. Úgy ugrottunk neki a hétvégének, hogy konkrét terveink nem voltak a filmezésen, kajáláson és döglésen kívül. Pénteken munka után kidögölve érkeztem le Fannihoz Pilisvörösvárra, és a vonatról leszállva köszönés helyett a szokásos „hülye picsa röhögéssel” üdvözöltük egymást, csak most ebből öcsi sem maradhatott ki. Túl nagy tervünk nem volt az estére, csak filmezni szerettünk volna, és pihenni. Az este hamar elröppent, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy egy bögre tejet kortyolgatva Happy Tree Friends-et nézve döglünk az ágyban. Egymást kiegészítve meg is született az este tökéletes leírása:

Míg mások péntek este részegen buliznak, addig mi hideg tejet iszunk az ágyban, közben megy a Happy Tree Friends…

Ezután majdnem belefulladtunk a tejbe a röhögéstől, hiszen ez annyira nem metál, pont ettől kicsit komikus is. Az a pár pillanat persze illet volna a meséhez. Mikor már ráuntunk a kis barátok különböző baleseteire, a tv-ben kerestünk valamit, amin el lehetett aludni. Az Arachnofobia pillanatok alatt meg is hozta hatását…

***

…és elérkezett a szombat reggel. Azt még nem tudtuk, hogy hol vagyunk – a tej ütős dolog ám! -, de hirtelen eszünkbe jutott, hogy két számunkra kedves csapat – a Fatal Error és a Paddy And The Rats – együtt koncertezik. Nem is olyan messze, Székesfehérváron.

„Hát basszus, menni kéne.” – összeröhögtünk, és már akkor tudtuk, hogy ebből lesz valami. Egész nap nem tudtunk megmaradni a seggünkön – bár ez nálam koncertnapon mindig így van -, próbáltunk enni, filmezni, de az út megszervezése jobban érdekelt. Gyors számításokkal kiderítettük, hogy egész hamar lent vagyunk, ráadásul az állomástól csak 20 perc séta a helyszín.

A gondos készülődés kimerült annyiban, hogy metálba vágtuk magunkat, fontuk a hó végi aranytartalékot, bedobáltunk pár alap dolgot a rózsaszín hátizsákba (pl a füzetet, és a tollat, melyek nélkül nem született volna meg ennek az írásnak az analóg változata), és örültünk a hülye fejünknek, hogy milyen világmegváltó gondolatokkal ébredtünk.

Végül annyira nem bírtunk magunkkal, hogy délután 3-kor már röhögve köszöntünk el a szabadságligeti állomástól, és elindultunk várat cserélni. Azért lássuk be, Pilisvörösvár és Székesfehérvár nem ugyanaz. Még szinte el sem kezdődött a nap, de már legalább 200x hangzott el a „Mi nem vagyunk normálisak!” mondat. Hát, igazából nem tévedtünk, mert egy kerék biztosan sántítva döcög híg löttyű fejünkben. A szokásos vonatút a Nyugatiig nem volt nagy szám, a Déliben kezdett izgalmassá válni a történet.

A vonatút kicsit vicces volt, mert mellénk ült egy idősebb hölgyekből álló csapat, akik a jövőbeli énünket testesítették meg: ugyanolyan idiótán vihogtak minden szaron, mint ahogyan mi szoktunk. Valahogy így is elrepült az idő, az állomásról leszállva pedig hamar megtaláltuk a helyes utat.

A legszebb az egészben az, hogy Fanni még soha nem járt Fehérváron, és én is csak egyszer. Akkor is sötétben, és 1-2 haverral csak úgy spontán lementünk a Pucokba. Szóval az elég nagy túlzás, hogy ismertük volna a környéket. Kicsit korán, már 6-kor a helyszínen voltunk, így bőven volt időnk az este 8-as kapunyitásig. Persze óvatosnak kellett lennünk, mert inkognitóban voltunk. Na nem azért, mert 23 évesen anyu-apu keresne (pláne, ha az információk birtokában már meg sem lepődtek, hogy elindulunk világot látni). Igazából az volt a cél, hogy meglepjük a fellépőket, legalábbis egy részüket. A Paddy legénységének nagy része már ismerte a pofánkat, az enyémet pedig a Fatal Error is kezdi, így nem lett volna szép idő előtt lebukni.

fehervar.jpg

Az idő múlása érdekében tettünk pár kört, megijesztettünk jelenlétünkkel egy helyi fiút, megtudtuk, hogy a helyi pláza koszos-poros budiját 100Ft-ért használhatjuk, és azt is, hogy bizony Fehérváron is vannak creepy helyek. Belebotlottunk pár karácsonyi vásárba, pár füvező fiatalba, idő közben megszereztük belépőnket, és újabb pár kör után készenlétben álltunk a Petőfi Kultúrtér melletti Rosetta étterem mögött bujkálva. Időnként leskelődtünk kicsit, és 1-1 óvatlan pillanatban azt tapasztaltuk, hogy a tér nyomokban Paddyt és Fatal Errort tartalmaz, így próbáltunk halkan röhögni magunkon. Eddigre persze már posztoltunk képet a jegyekről, de a kutya se reagált rá, vagy már mindenki úgy volt vele, hogy nem akarják elrontani a játékunkat. A kapunyitáskor persze elkerülhetetlen volt, hogy meglássanak, de akkor már nem volt tétje.

 

A Paddys fiúk közül többen is feltették a nagy kérdést:

És hogyan fogtok hazajutni?

Mi: Hátőőőő…. a hely 3-ig nyitva, negyed 4-kor már van vonat…

Végül hamar rövidre zárták a történetet, de arról majd később.

A Fatal Error soundcheckje alatt még próbáltuk felfogni, hogy mi tényleg eljöttünk, és itt vagyunk, kezdésre meg persze nem volt kérdés, hogy az első sort célozzuk meg, nem is mi lennénk. A fiúk ideje sajnos hamar elrepült, de nem ért csalódás. Azt tudtuk, hogy ki fognak tenni magukért – nem véletlenül fogott meg nyáron a zenekar. Attól picit tartottam, hogy a színpad mérete korlátozza majd a zenekar mozgását, de amikor láttam, hogy még ezt is megoldják, elhagyta egy „és bazdmeg, megcsinálják!” mondatocska meglepett pofámat. Kettőből kétszer lepett meg a zenekar, ez bizony nagyon jó arány. Helyenként kissé bizonytalanul motyogtam a szövegeket, de többnyire próbáltam felfogni, hogy még idén sikerült elcsípni élőben a Fatal Errort (ugyanis nagyon buzerált belül a lelkifurka, hogy idén már csak egy pesti dátum van, de aznapra egy nagyon jó barátom koncertjére lettem „lefoglalva” még tavasszal), ráadásul úgy, hogy aznap reggel még gondolni sem mertem volna. Túl nagy elvárásaink nem is voltak a bulival kapcsolatban, mert az este két zenekara garancia a minőségre, esélytelen volt, hogy egy percre is rosszul érezzük magunkat. Bár a Fatal Error legénysége nem volt teljes, ugyanis Jakó a lázzal vívott harcot, a többiek így is becsülettel kitettek magukért. A rövid műsorban helyet kapott az Ördögszekér című dal is, amelyet a zenekar Berezvai Marcell emlékének ajánlott.

Amikor a Paddy And The Rats állt színpadra, kicsit furcsa érzés fogott el, hiszen ez most nem a megszokott pesti terep volt. Teljesen új placcon voltunk, mégis hamar megtaláltuk a helyünket. A koncert során volt pár baki, amin még a fiúk is jókat röhögtek. Az élő zene varázsa, hogy bármi megtörténhet. Bár a fehérvári bulit közel sem éreztük annyira fárasztónak, mint egy kiadós pesti ugrálást, még így sem lehet okunk panaszra, mert kellőképpen kitomboltuk magunkat ahhoz, hogy könnyebben ki tudjuk várni a következő koncertet. A set most nem volt teljesen megszokott, kicsit le kellett rövidíteni a műsort, de még így is megkaptuk a szükséges koncertadagot. Egy minimális pogó is akadt, de a közönség ezt is meglehetősen békésen művelte. A helyszín egyik pozitívuma, hogy nincsen kordon a színpad és a közönség között – nem is volt rá szükség -, így egészen közelről szemlélhettük, illetve hallhattuk a műsort. Tudom, nem pont az első sorban lehet legjobban hallani mindent, de az élmény akkor is élmény. Sőt, otthon hagyni a füldugódat, amikor beltéri koncertre mész, és jó lenne még vagy 40 évig vigyázni a hallásodra (mert egyszer már majdnem megsüketültél, és muszáj vigyáznod), na, az egy igazi bátorságpróba.

Mint minden koncertről, így a fehérvári buliról is ódákat tudnék zengeni, de az az igazság, hogy most szívesebben vettem kicsit blogosra a formát, hiszen most nem Cetti vagyok a Rockbooktól, hanem Cetti, aki legjobb barátnőjével spontán kirándult egyet egy koncert kedvéért, és szeretne egy kis emléket hagyni róla a blogján. Hihetetlenül hangzik, de van különbség. Nem tudom, hogyan lehetséges, de még a koncert után sem hittük el magunkat, pedig megvalósítottuk a hirtelen ötletet, ami lehet, hogy másoknak semmiség, de nekünk annál is nagyobb dolog volt, mert jól esett kilépni a komfortzónánkból, lemondani a megszokott csajos hétvégéről, és elindulni arra, amerre eszünk (van olyanunk?) vezet.

Még akkor sem nagyon akartuk elhinni kis kalandunkat, amikor hazafelé tartottunk a kocsiban, melyet Bernie vezetett (fú, de fura, a Börnit valahogy jobb leírni!), és egészen hazáig fuvarozott. Akadt még társaság a kocsiban, és igazán idilli volt a helyzet, amikor éjjel egykor üvöltött Zámbó Jimmytől az Egyszer megjavulok én… Vagy amikor egyik kocsiból a másikba átszállva úgy rázott a hideg, hogy még másnap is görcsölt tőle a vállam. Ez a történet mégis így volt kerek. Elindultunk a Kisszobából a Nagyvilágba kalózkodni egy kicsit, lecseréltük a vár színét, és mint a mesékben, itt is happy end volt a vége.

Éjjel 3-kor már az ágyban fekve ittuk a bögre tejet, de fogalmam sincs, mi ment a tv-ben. Este persze újra az állomás felé vettük az irányt, mert néha bizony illik hazazötyögnöm Gödre is.

Meglepő módon még mindig nem tudtunk, mit kezdjünk az élménnyel:

– Te ezt elhiszed?

– Nem bazdmeg.

 

…és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A bejegyzés trackback címe:

https://szellemicsemegek.blog.hu/api/trackback/id/tr2813399353

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.