Julie Anne Peters – Amikor ezt olvasod, én már nem leszek

2016. július 20. - Cetti

covers_359495.jpgFülszöveg:
„Daelyn az iskolai kegyetlenkedések céltáblája, tele van lelki sérülésekkel, komplexusokkal. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet miatt nem tud beszélni, a némaság magánya veszi körül. Szeretne elmenekülni az iskolától, a szüleitől, az életétől… Korábbi öngyilkossági kísérletei kudarcot vallottak, de miután rátalál egy honlapra, amely öngyilkosságot tervezők számára készült, már tudja: ezúttal sikerrel jár majd. 23 napja marad, hogy esetleg változtasson a döntésén. És rögtön az első napon találkozik valakivel: egy különös fiúval, aki barátkozni szeretne vele, aki segíteni akar rajta. Megkezdődik a visszaszámlálás.”

Eredeti cím: By the Time You Read This, I'll Be Dead
Kiadó: Móra
Oldalszám: 248
Kiadás éve: 2015
Téma: lélektani, öngyilkosság, zaklatás
Fordító: M. Szabó Csilla

Értékelésem:
Hányinger. Gyomorgörcs. Könnyek. Minden sora egy újabb pofon. Ez akár meg is történhetett volna!

Régen zaklatott már fel annyira egy könyv, hogy az olvasása közben rosszul legyek, mégis szünet nélkül olvastam végig, nem bírtam letenni, de nagyon nehéz szavakba foglalni, mit érzek. Fájdalom? Üresség? Harag? Nem tudom.

Ha arról van szó, hogy egy közösségben kiközösítenek, bántanak valakit, sokan csak elfordítják a fejüket, gyerekek esetében csak legyintenek, hogy biztosan egy kis térfa és az áldozat túlzásokba esik, amikor elmeséli a vele történt attrocitást, pedig nagyon sok esetben valóban megvan az ok az aggodalomra. Minden közösségben van egy-két csodabogár, akit nem tudnak elfogadni a társaik, mert valamiben más, valamiben jobb, sőt, ezért képesek bántani is, abba bele sem gondolva, hogy ez mekkora terhet, sebet jelenthet számára.

Daelyn is egy ilyen csodabogár, sorsát egyetlen tényező megpecsételte: túlsúlyos. Lehet bármennyire tehetséges, kedves, mivel túlsúlyos, a szűk látókörűek szerint nem tartozhat sehova, és csak bántani lehet. Ez a lány évekig szenvedett mások miatt, komoly kárt tett magában a sok piszkálódás miatt. Többször próbált véget vetni életének, de mindig kudarcot vallott. Amikor rábukkant egy olyan oldalra, amelyet kifejezetten öngyilkosságot tervezőknek hoztak létre, úgy érzi, végre elérkezett az ő ideje. Nem volt senki, aki visszatartsa, megmutassa, hogy szép is lehet az élete.

Egyszer csak megjelenik Santana, aki őszintén barátkozni szeretne, észreveszi Daelyn belső értékeit. Ez a fiú nagyon kitartó volt, és reménykedtem benne, hogy még megmentheti Daelynt. De a lány döntött. Nem akartam elhinni, hogy Daelyn ilyen bután döntött, szerettem volna azt hinni, hogy az utolsó pillanatban minden megváltozhat, és lehet happy end... pedig a cím is azt mondta, hogy nem lehet, mert amikor ezt olvastam, Daelyn már nem volt.

Ha beszállhattam volna a történetbe, nem engedtem volna, hogy Daelyn megtegye, mindent elkövettem volna, hogy végre észrevegye Santanát, ezt a csupaszív srácot, mert ő volt neki a fény, de a lány nem akarta észrevenni.

Annak ellenére, hogy ez nem egy megtörtént eset, hanem kitalált, végig nyomta a torkomat az a bizonyos gombóc, potyogtak a könnyeim, és üvölteni tudtam volna, hogy „Daelyn, basszus, figyelj már, vedd már észre őt! Ő tényleg jót akar!”

A könyv mondanivalója már alapból kiborított, a hideg futkosott a hátamon, amikor azon a bizonyos oldalon sorolták az öngyilkosság lehetséges módjait. Nem akartam tudni, hogy Daelyn végül melyik mellett dönt, és konkrétan nem derül ki, hogyan végződik a történet, de tudjuk, hogy itt nincsen happy end...

Mindig is érzékenyen érintett az, ha valakit kiközösítenek, nem fogadnak el egy közösségben, és mivel én is nem egyszer megéltem, és számtalanszor voltam áldozata a „gyerekcsínynek” tűnő zaklatásoknak, bántásoknak, különösen közel érzem magamhoz a témát. Sokáig mellettem sem állt ki senki, de én elképzelni sem tudtam volna, hogy kárt tegyek magamban, próbáltam pozitívan viszonyulni mindenhez, amennyire tőlem tellett, és megmaradni annak, aki igazán vagyok. A legnehezebb időkben persze volt mellettem egy Santana, sokáig ő volt „a józan eszem” és a legborúsabb napokat is feldobta, igazán jó barát volt. A sors tavaly úgy döntött, hogy nekem nincs már tovább „szükségem” az én Santanámra, így elvette tőlem, éppen ezért miatta (vagy ha jobban tetszik, érte) nem hagyom, hogy akár egy napomat is beárnyékolja az, hogy nem fogadnak el, és páran még továbbra is bántanak szavakkal. Pedig már nem vagyok gyerek...

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, azoknak, akik csak kíváncsiak, azoknak, akik elvesztették a reményt, mert annak ellenére, hogy Daelyn nem látja, az olvasó még érzi, hogy van kiút. Ajánlom azoknak a szülőknek, akik semmisnek veszik, ha a gyerek sírva megy haza, mert megint bántották. És persze ajánlom azoknak is, akik bántanak másokat azért, mert valamiben mások – hadd lássák, milyen komoly következményei lehetnek annak, ha meggondolatlanul cselekszenek.

Borító: Már önmagában a cím megfogott, de a borító fokozta a kíváncsiságomat. 5/5

Történet: Elszomorító, de egy olyan témával foglalkozik, amitől sokan elfordítják a fejüket. A pontozás nem a történetnek szól, hanem a mondanivalójának. 5/5

Karakterek: Annyira élethűek, hogy már fájt elképzelni. A virtuális szereplők pedig pont annyi szerepet kaptak, amennyire a valóságban is foglalkoznak velük, szinte semennyit. 5/5

A bejegyzés trackback címe:

https://szellemicsemegek.blog.hu/api/trackback/id/tr288903886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.